Először akkor a gyomormarkolóval kezdem.
Van egy nő/asszony/anya, akit már 8 éve ismerek.
Tanulni érkeztem hozzá. Rajzot tanított egy olyan iskolában, ahová mindenféle kisgyermek járt. Viselkedészavaros, hallás- és mozgássérült, elhanyagolt, magára hagyott és még sorolhatnám az emberi tragédiákat, amikkel ezeknek a gyermekeknek már igen korán szembe kell nézniük.
Amikor először léptem át ennek az iskolának a kapuját, sok kérdés és kétség volt bennem.
Az első két napon sírva, lefáradva, kétségbeesve mentem haza.
Sírtam, mert láttam, éreztem a gyermekek helyzetét. Lefáradtam, mert annyira koncentráltam, hogy tudjak segíteni. Kétségbe voltam esve, mert úgy éreztem, hogy hiába végeztem el a főiskolát, semmit sem tudok arról, hogyan is tanítsak pl. egy hallássérült kisgyereket, aki egészséges társaival ját egy osztályba.
(Igen, előfordult, hogy szemben állva kezdtem el egy mondatot de közben a tábla felé fordultam és úgy fejeztem be a mondanivalómat.
Nyilván nem tudta leolvasni a számról a két hallássérült kicsi a mondanivalómat...
Ilyen és ehhez hasonló ügyem támadt. Tényleg nem tudtam elképzelni, hogy fog ez nekem menni. Ráadásul egy hónapig!?!?! De a tanítási gyakorlat a főiskola végén éppen erről szól.
Beleszoktam, beletanultam. Nagyon sokat adott az ott töltött idő. Nem csak technikailag, hanem emberileg is.
Nos, ott ismertem meg ŐT. A legkreatívabb, szeretetre méltóbb rajz tanárt, akit csak valaha ismertem.
A gyerekek méltón csodálták és csüngtek rajta.
Képes volt a zománcfestékhez hasonló anyaggal lekent régi típusú folyosói padok tömör háttámláját összefestetni a gyerekekkel - építészettörténeti alkotásokat festettek fel.
A végeredmény: csillogó szemű gyerekek, szép padok, megtanult építészettörténet anyag...
De ez csak egy a rengeteg hozzá köthető élményem közül.
Sajnos az az iskola már elég régen bezárta a kapuit. A kohómérnökből lett rajztanár pedig sok viszontagság után egy sérült gyermekeket felkaroló, őket fejlesztő alapítvány látókörébe került.
Csodálatos selyemfestmények kerülnek ki a gyerkőcök kezei közül...
Évekkel ezelőtt tudtam meg, hogy zsűrizett selyemkendőket, selyemképeket és festett üvegképeket, üvegtárgyakat készít és árul otthon és kézműves vásárokon.
Ettől kezdve nem volt kérdés, hogy ha ajándékot szeretnék vinni valakinek, ezek közül fogok választani.
Amikor Gabó kórházba került Debrecenben, Ő is tudott róla.
Képes volt a nővérkéknek és az intenzív osztályon dolgozó összes orvosnak egy-egy üvegbögrét festeni a nevükkel és kis ábrákkal, amik aztán vonaton érkeztek meg hozzánk...
Őt kértem meg, hogy a temetésre készítsen egy nagy selyemkendőt pillangóval, amivel letakartuk a koporsót...
Megtette. Csodálatos lepke vigyáz most is Gabóra...
Amikor elküldte nekem azt a kendőt, akkor sírva kért meg arra, hogy ha születik még gyermekünk, hadd festhesse meg ő a keresztelő kendőjét.
Hogyne ígértem volna meg?!?!?!???
De milyen messze is volt akkor még az az idő, pontosabban EZ az idő...
Amikor meglett a dátum, azonnal felhívtam természetesen és megkértem, hogy készítsen nekünk egy kendőt, de semmiképpen ne pillangó legyen a mintája.
Ő is egyetértett velem. Azt mondta semmiképpen nem festett volna lepkét. Azt nem. Ezt már akkor tudta, mikor Gabóé elkészült.
Megbeszéltük a méretet, a színt - nagyjából (inkább azt, hogy milyet ne!!!) és elköszöntem.
Ma telefonált, hogy elkészült vele. Elmentem érte.
Egy ideje tudom, hogy élete legnagyobb harcát vívja az egészségéért, az életben maradásért...
Beszélgettünk. Jót tett nekem. Mert küzd, mert nem adja fel, mert élnie kell a fiáért, mert dolgozik amíg csak bír.
Átadta a kendőt.
Zöld. Falevelek díszítik.
Neki és nekem is az egészséget jelenti.
Nagyon hálás vagyok neki.
A keresztelőn ezzel törli le a lelkészünk, Zoli Zádi fejéről a vizet...
Ez a nap egy újabb csodával ajándékozott meg...
