Tegnap Nyúl autójában 8000, ma a miénkben (Berci) 55555 km.

A falu határába hozta utánunk Nyúl B-t.

Jó volt látni a boldogságát. Természetesen le is kellett fényképezni, még jó, hogy a párom számított rá és elhozta a gépét.

Nagyon tud lelkesedni.

Ma például istentiszteleten elmondta Zádinak, hogy nemsokára eljön a keresztelő napja és hogy már nagyon várja.

Érdekes dolog ez. A prédikációkból nem tudom mennyit érthet, de megpróbáljuk neki a lényeget rá vonatkoztatva minden alkalom után összefoglalni.

Az a gyermek, aki az iskolában nem szívesen énekel, a családi ünnepeken (születésnapok, Karácsony) pedig átkölti a dalok szövegét, az istentiszteleten szépen megkeresi a vonatkozó éneket és szépen követi a dallamot, énekel a könyvből.

Már tegnap szólt, hogy ma ne felejtsek el érte menni reggel.

A keresztelővel kapcsolatban gondosan kerülünk minden olyan témát, ami a keresztelő ajándékot illeti, mert nem akarjuk, hogy a testvérei azért akarjanak megkeresztelkedni, mert akkor valamit kapnak.

A tőlünk "érkező" meglepetést is úgy találtuk ki, hogy NEKI sokat jelentsen, de a többieknek ne legyen olyan vonzó.

Kíváncsi leszek, hogyan fogják megélni a keresztelést a kis résztvevők.

Zádival gyakoroljuk a kenguruzást. Ma istentiszteletre be sem vittük a hordozót, hanem megérkezés után azonnal a kenguruba tettük és így volt végig rám csatolva. Semmi gondja nem is volt a helyzettel, szépen elaludt a végére.

Utána a vásárba mentünk, ott is végig a kenguruban lapított, nézelődött, úgy tűnt, mintha ez lenne neki a természetes (csak az én hátam fáradt el rendesen).

Itthon amúgy pakolászós, rendezkedős napjaink vannak. Átalakítunk, kreatívkodunk, készülődünk.

Zádi egyelőre jól viseli, hogy kevesebbet van ölben. Szépen játszik, magyaráz közben.

De azért előnyét is látja a nagy rendezkedésnek. Megtaláltam a "jó helyre" eltett fejlesztő játékokat, amiket Gabó átköltözése után tüntettünk el.

Ezeket most szépen le-, el- és kimostam, majd egy részét már oda is adtam neki (természetesen egyenként). Nagyon érdeklődik mindegyik után, jól megkóstolja, megrágja őket.

Örülök, mert az elmúlt 2 napban a fogása is sokat fejlődött, ma pedig rájött arra, hogy tud csörgőzni.

Nagyon édes, ahogy rázza a csörgőt és örül...

Csoda, ahogy a világot felfedezi. Minden nap egy újabb "falat"...

... és itt most nem Kangára gondolok.

Olvastam valami ortopédiai szakvéleményt, miszerint a gyermekeket 4 hónapos kor előtt nem szabad kenguruba, vagy egyéb hordozó eszközbe tenni, mert a hátuk még nem elég erős hozzá.

Nem tudom, hogy igaz-e, vagy okoskodás, de mi a párommal az "inkább a biztonság oldalára tévedj" elvet követjük, így a hiper-szuper kényelmes, hátmerevítős, biztonságos ajándékba kapott hordozónkat eddig elő sem vettem.

Anno Gabóval nagyon szerettem, mert kényelmes viselet, a pici érezte, hogy rajtam van így megnyugodott hamar és nekem maradt két kezem szabadon.

Zádi eddig még nem próbálta. A mai napig.

Ma ugyanis apja nincs itthon, nagymamával igyekeztünk helyt állni. Szegénykém már fél 8-kor nyűglődött. Megszoptattam, hátha teli pocakkal jobban bírja a gyűrődést. Azután került elő a kenguru.

Arra gondoltam, hogy amúgy is nyűgös, itt az idő, hogy beletegyem és kipróbáljam. Ha tovább balhézik, akkor nem vonok le messzemenő következtetést és jókedvében még újra megpróbálom, de ha beválik, akkor most is működhet...

Először nem értette, mit szeretnék. A belehelyezési stádium nem nyerte el a tetszését.

Azután bemutattam neki, milyen jól tudunk így mozogni (leülés, felállás, előre hajolás, séta, ringatás...) és mire megfordultam, hogy a tükörben megnézzem az arcát (eleve kifelé fordulva tettem bele, mert folyton látni akar - HÁLA ISTENNEK), szóval mire ránéztem, már aludt.

Annyira bebólintott, hogy azt sem vette észre, hogy laza 20 perces lakásban való fel-alá flangálást követően - kénytelen voltam letenni - betettem az ágyába hasra (úgy nézett ki, mint egy hevederes teknős)...

Szóval aludt tovább, egy bő fél órát.

Így aztán a fürdetés, nemhogy előbbre jött volna, hanem későbbre tolódott, de minden reményem megvan arra, hogy Zádi szeretni fogja a hordozást.

Ha a kenguru beválik, jöhet a kendő. Az mondjuk kizárólag apa felügyeletével és csomózásával, mert én nem bízom a görcseimben.

Valahogy nekem magas a megkötés, hiába a segédkiskönyv.

Apja rámköti, akkor rendben van, de ne akarjak wc-re menni, vagy meg se forduljon a fejemben, hogy leteszem, mert a kendőt visszavenni nem tudom.

Ha a párom mellettem van és rámköti újra, akkor rendben.

Ami viszont jó, hogy akkora kendőt vettünk, hogy saját magára is fel tudja kötni, ami csudi jó.

Újra beleszeretek ilyenkor.

Pasi, babahordozó kendővel (gyerekkel "töltve"... ) hááát, csodás látvány. De az ÉN pasim az ÉN gyermekemmel méééég jobb...

Szép is az élet!

Szivárványgyermekünk a számok megszállottja.

Már írtam, hogy kívülről tudja a naptárt, ráadásként visszamenőleg emlékszik az összes évzárója, nyaralása, csirke- és disznóvágás dátumára. Minden családtag név- és születésnapját számon tartja (még a macskáét is), folyamatosan szemmel tartja a digitális órát.

Számok-számok mindenütt.

Szivárvány, naptár, dátumok, számok.

A család összes autójának belső óráját, kilométer számlálóját figyelemmel kíséri.

Így esett, hogy már hetekkel ezelőtt arra készült, hogy Nyúlék autójában a kilóméter számláló nemsokára eléri a 8000-et.

Minden nap tudósítást kaptunk az aktuális állásról.

(Úgy volt, hogy egy ismerős kölcsön kapja az autót egy pesti út erejéig és a mi számmániásunk már attól a tudattól sírva fakadt, hogy nem láthatja majd, amikor a számláló 8000-re vált. Meg is kérte az ismerősöket, hogy fényképezzék le neki. Ennyire SZÁMon tartja ezeket a dolgokat. )

Tegnap este nálunk aludtak a fiúk. Reggel Nyúl korán elvitte magukhoz apósomat, mert segítségre volt szüksége. A városban is jártak. Férjem éppen egy körre készült az autónkkal (Bercit akarta lemosatni), amikor apósom telefonált neki. Én nem tudtam, miről beszéltek, csak arra figyeltem fel, ami utána történt.

Oda hívta magához B-t (Szivárványgyermeket), hogy mondani akar neki valamit. A kicsi a szobából kiabált vissza, hogy most nem ér rá jönni, mert meg akarja nézni, ahogy az óra 10:13-ra vált. Erre Drágám visszaszólt, hogy mégis jöjjön, mert sokkal fontosabb, amit mondani akar - erre B jött. (ha ilyenkor eldönti, hogy valamit megnéz, nem meggyőzhető, hogy jöjjön. Sajnos könnyen elszakad a cérna, ha kimozdítjuk az őt nyugtató ingerből - esetünkben az órától, de MOST MÉGIS JÖTT.

Odaszaladt a férjemhez, hogy megtudja, mit akar mondani.

Ekkor Drágám vázolta, hogy azonnal vegye a pulcsiját, mert autóval elviszi Nyúlhoz, aki leállt a kocsival az út mellé a falu egy másik pontján, mert a számláló most fog 7999-ről 8000-re váltani.

Drágám elvitte B-t az anyjához, hogy láthassa.

Hihetetlen jó volt látni, ahogy B arca felragyog, ahogy izgága lesz a boldogságtól. Elment, látta, örült és visszaérkezve elmesélte. Természetesen telefonnal le is fényképezték.

Boloncsalád, de ezért (IS) szeretem.

Mert képes leállni az út mellé, mert képes másik autóval odavinni, mert ennyitől boldog lesz egy napig.

Ez kérem a szerető figyelem, a gondoskodás...

Büszke vagyok rájuk. B tanulja az érzelmek kinyilvánítását. Ő szokta azt mondani, hogy:

"jó nekem, hogy"...

Hát (háttal nem kezdünk mondatot) hát most én mondom: jó nekem, hogy ilyen emberek vesznek körül...

Igen, minden nappal tanulunk valamit.

Az, hogy Zádi ezt teszi természetes. De nekem is fejlődnöm kell vele.

Bevallottam, mint az alkoholisták a gyűlésen, hogy paramami vagyok. Ez eddig rendben van. De változnom kell, ha nem akarom a családomat és Zádit is teljesen az őrületbe kergetni. Az a nagy szerencsém, hogy csudijófej emberek vesznek körül és elnézik nekem a neurózisomat.

Hogy is néz(ett) ez ki???

Nos, Gabó mellett meg kellett tanulnom, hogy a 24 órás felügyelet 1440 percet, 86400 másodperces koncentrálást jelent. A rohamok miatt egyetlen pillanatra sem maradhatott felügyelet nélkül. Csak akkor mehettem ki wc-re, ha valaki addig vele maradt. Ez nem tréfa!

Egy teljesen irreális életmód.

Lehetetlen, de szükséges!

Túl sok ilyen berögződés maradt meg bennem. Ha pedig ezeket nem irtom ki az agyamból módszeresen, akkor valami olyan visszavonhatatlanul káros dolgot építek Zádi világába, ami nagyon veszélyes.

A gond, hogy a múlt tapasztalataihoz egy anyatigris ösztönei társultak, így az ész csak nagyon nehezen győzedelmeskedhet (ha egyáltalán felül kerekedik) a beépült reakciók felett.

Nos, én igyekszem. De csak egy-egy lépés megtétele után visszanézve látom, hogy nagyon el kellett onnan indulnom, ahol voltam.

Mikor Zádi megszületett és hazajöttünk, napok, hetek teltek el úgy, hogy konkrétan nem hagytam magára egyetlen percig sem. Ha aludt, ültem mellette és néztem. De ebben a figyelemben nem csak egy büszke és boldog anya tekintete volt, hanem a rettegésé, hogy biztosan lélegzik-e, jól van-e.

Ha ki kellett mennem, valakit mellé ültettem. Hála Istennek a körülöttem lévők nem a Marsra küldtek a mániámmal, hanem asszisztáltak nekem, amíg el nem értem odáig, hogy magára mertem hagyni addig, amíg kifutok a legkisebb helységbe legrövidebb ügyemet elintézni.

Mennyire hálás vagyok nekik ezért!

Az első lépés tehát megvolt.

Szépen lassan már nem kellett felügyelet, amikor kimentem egy teát feltenni, vagy a reggelimet behoztam az alvó fiam mellé, hogy gyorsan bekapkodjam.

Ma pedig újabb lépést tettem meg. (Az út hosszú, fogalmam sincs meddig jutok el rajta, de legalább próbálkozom. Tényleg nem akarom diliházba juttatni Zádit a mániáim miatt...)

Mosós-teregetős, vasalós, pakolós napunk volt. Zádikám élte a szopizós, játékos, fogcsíramocorgatós, böfizős, ****lós, karbanlevős, titkon tv-t meglesős, alvós mindennapját.

A kettőt pedig úgy tudtam összeegyeztetni, hogy bizony ki- kimentem a szobából akár 10 percre is (közben azért ránéztem sokszor...) amíg aludt. Azután akkor is ki mertem menni, amikor ébren volt. Ilyenkor körbepakoltam, nehogy le tudjon esni, tettem neki játékokat, megpuszilgattam, kimentem, füleltem, visszaszaladtam, meglestem, gyorsan kiteregettem és amikor visszajöttem megdicsértem magunkat.

Hú tényleg hülyének néztek. Igaz?

Pedig ez is majdnem 4 hónapba telt.

Egyszerűen nem tudom egyedül hagyni este, miután lefektettük aludni. Olyankor már én is a szobában maradok vele, vagy ha mondjuk vendégeink vannak, anyósom vált fel.

De nem, nem megyek ki zuhanyozni, amíg valaki nem jön be helyettem.

Majd. Egyszer. Igen, tudom, hogy ennek is el kell jönnie, hogy nem normális ez az állapot, hogy mások eleve külön szobában altatják a babájukat, de én nem a normál állapotból indulok, hiába van egy csodálatos ÁTLAG gyermekem.

Én onnan indulok, hogy éjszaka Gabó hasán/hátán volt a kezem folyamatosan az ágy rácsai között átdugva, mert külön ágyban kellett aludnia a légzésfigyelő mellett, ami éjszakánként többször is riasztott de figyelnem kellett, nehogy rohama legyen, erre viszont nem volt gép, erre anya keze volt a megoldás. Ha a másik oldalamra akartam fordulni, akkor kezet váltottam. Már álmomban is. Ez (is) beépült.

Én innen indulok, de igenis el kell jutnom valami normálisféle állapotba. Zádi egészséges, jól fejlődő baba, aki megérdemli, hogy ne tegyem én tönkre.

Szóval tanulunk.

Zádi az életet, én az egészséget.

Talán így lehet legrövidebben összefoglalni.

Egyszer majd nem sterilizálok mindent, majd nem mosok már külön Zádinak, majd megengedem, hogy felmásszon, ússzon, bicajozzon, elessen, beüsse, megkóstolja, felfedezze, átugorja, kipróbálja...

Mert ez az élet rendje.

De addig is, büszke vagyok, hogy ki mertem menni a szobából.

Mert az út is mindig az első lépéssel kezdődik.

Mára csak ennyi futja...

Az éjszaka horror volt.

Éjféltől 3-ig négyszer volt ébren, majd 3-4-ig egyszer - konkrétan nem aludt vissza egy órán keresztül...

4-től óránként kelt. Nem éhes volt (akármilyen gömbölyű, mégsem akar ennyit enni azért. )

Napközben azért szunyókáltunk, mostam, pakoltam, főzőgyurmáztam - majd elmesélem.

Mindenesetre apa még dolgozik, ezért nagymama fürdet. Amíg vízben volt, minden szép volt, de most törölközésnél már miattam balhézik.

Szóval mennem kell.

Az arc... ma fáj...