Igen, minden nappal tanulunk valamit.

Az, hogy Zádi ezt teszi természetes. De nekem is fejlődnöm kell vele.

Bevallottam, mint az alkoholisták a gyűlésen, hogy paramami vagyok. Ez eddig rendben van. De változnom kell, ha nem akarom a családomat és Zádit is teljesen az őrületbe kergetni. Az a nagy szerencsém, hogy csudijófej emberek vesznek körül és elnézik nekem a neurózisomat.

Hogy is néz(ett) ez ki???

Nos, Gabó mellett meg kellett tanulnom, hogy a 24 órás felügyelet 1440 percet, 86400 másodperces koncentrálást jelent. A rohamok miatt egyetlen pillanatra sem maradhatott felügyelet nélkül. Csak akkor mehettem ki wc-re, ha valaki addig vele maradt. Ez nem tréfa!

Egy teljesen irreális életmód.

Lehetetlen, de szükséges!

Túl sok ilyen berögződés maradt meg bennem. Ha pedig ezeket nem irtom ki az agyamból módszeresen, akkor valami olyan visszavonhatatlanul káros dolgot építek Zádi világába, ami nagyon veszélyes.

A gond, hogy a múlt tapasztalataihoz egy anyatigris ösztönei társultak, így az ész csak nagyon nehezen győzedelmeskedhet (ha egyáltalán felül kerekedik) a beépült reakciók felett.

Nos, én igyekszem. De csak egy-egy lépés megtétele után visszanézve látom, hogy nagyon el kellett onnan indulnom, ahol voltam.

Mikor Zádi megszületett és hazajöttünk, napok, hetek teltek el úgy, hogy konkrétan nem hagytam magára egyetlen percig sem. Ha aludt, ültem mellette és néztem. De ebben a figyelemben nem csak egy büszke és boldog anya tekintete volt, hanem a rettegésé, hogy biztosan lélegzik-e, jól van-e.

Ha ki kellett mennem, valakit mellé ültettem. Hála Istennek a körülöttem lévők nem a Marsra küldtek a mániámmal, hanem asszisztáltak nekem, amíg el nem értem odáig, hogy magára mertem hagyni addig, amíg kifutok a legkisebb helységbe legrövidebb ügyemet elintézni.

Mennyire hálás vagyok nekik ezért!

Az első lépés tehát megvolt.

Szépen lassan már nem kellett felügyelet, amikor kimentem egy teát feltenni, vagy a reggelimet behoztam az alvó fiam mellé, hogy gyorsan bekapkodjam.

Ma pedig újabb lépést tettem meg. (Az út hosszú, fogalmam sincs meddig jutok el rajta, de legalább próbálkozom. Tényleg nem akarom diliházba juttatni Zádit a mániáim miatt...)

Mosós-teregetős, vasalós, pakolós napunk volt. Zádikám élte a szopizós, játékos, fogcsíramocorgatós, böfizős, ****lós, karbanlevős, titkon tv-t meglesős, alvós mindennapját.

A kettőt pedig úgy tudtam összeegyeztetni, hogy bizony ki- kimentem a szobából akár 10 percre is (közben azért ránéztem sokszor...) amíg aludt. Azután akkor is ki mertem menni, amikor ébren volt. Ilyenkor körbepakoltam, nehogy le tudjon esni, tettem neki játékokat, megpuszilgattam, kimentem, füleltem, visszaszaladtam, meglestem, gyorsan kiteregettem és amikor visszajöttem megdicsértem magunkat.

Hú tényleg hülyének néztek. Igaz?

Pedig ez is majdnem 4 hónapba telt.

Egyszerűen nem tudom egyedül hagyni este, miután lefektettük aludni. Olyankor már én is a szobában maradok vele, vagy ha mondjuk vendégeink vannak, anyósom vált fel.

De nem, nem megyek ki zuhanyozni, amíg valaki nem jön be helyettem.

Majd. Egyszer. Igen, tudom, hogy ennek is el kell jönnie, hogy nem normális ez az állapot, hogy mások eleve külön szobában altatják a babájukat, de én nem a normál állapotból indulok, hiába van egy csodálatos ÁTLAG gyermekem.

Én onnan indulok, hogy éjszaka Gabó hasán/hátán volt a kezem folyamatosan az ágy rácsai között átdugva, mert külön ágyban kellett aludnia a légzésfigyelő mellett, ami éjszakánként többször is riasztott de figyelnem kellett, nehogy rohama legyen, erre viszont nem volt gép, erre anya keze volt a megoldás. Ha a másik oldalamra akartam fordulni, akkor kezet váltottam. Már álmomban is. Ez (is) beépült.

Én innen indulok, de igenis el kell jutnom valami normálisféle állapotba. Zádi egészséges, jól fejlődő baba, aki megérdemli, hogy ne tegyem én tönkre.

Szóval tanulunk.

Zádi az életet, én az egészséget.

Talán így lehet legrövidebben összefoglalni.

Egyszer majd nem sterilizálok mindent, majd nem mosok már külön Zádinak, majd megengedem, hogy felmásszon, ússzon, bicajozzon, elessen, beüsse, megkóstolja, felfedezze, átugorja, kipróbálja...

Mert ez az élet rendje.

De addig is, büszke vagyok, hogy ki mertem menni a szobából.

Mert az út is mindig az első lépéssel kezdődik.