Tegnap kezdte, de azt hittem csak véletlen volt (jártam már így egy-két dologgal kapcsolatban...  ).

Este dühös volt rám Zümi, mert addig-addig harapott, hogy elvettem tőle a cicit. Mindkettőt annyira "megdolgozta" már, hogy szinte sírtam és nem engedtem neki, hogy folytassa a hadjáratot.

Sétáltam vele, altatni akartam - máshogy, de nem ment.

Végül megadtam magam, gondolva hátha kifárasztja magát egy kis játékkal és leültem vele az ágyra. Csakhogy drágám nem akart már játszani, hanem odamászott hozzám, felállt mellettem és elkezdte tépni a blúzom, a nyakkivágást rángatni és fúrta a fejét a bőrömhöz.

Igen, ő már tudja hol lakik a cici és a legrövidebb úton hozzá is akar jutni.

Emlékszem életemben először Viki lánykáját láttam így szopit követelni, azelőtt soha senkit. Annyira aranyos volt, hogy ez meg is maradt bennem.

Akkor még feketében jártam és remény sem látszott a számunkra, hogy valaha másképpen lesz...

De mára az én fiam cibálja a ruhámat, hogy adjak már neki szopit!!!

Köszönöm Istenem!!!

(Ma történt egy pár fontostalan  dolog, amit említés kedvéért bevések ide, hogy visszakeresve mégis emlékezzek rá:

- vérvételen voltam - talán holnap lesz eredmény (inkább egy hét elteltével szokott lenni, de most HÁTHA...)

- karácsonyi készülődést folytattunk

- bíztattam valakit, aki beültetésre vár - nagyon szeretném, hogy számára is valósággá váljon ez a csoda

- kattogok a jövőn

Azt hiszem egyelőre ennyi)