Zümikém átesett élete első égési sérülésén.

Na semmi horror, de éppen kellemetlen.

Hozzáért a keze (a csuklója alatt) a cserépkályha forró ajtajához. Felhólyagosodott, kidurrant.

Akkor sírt, már nem fájlalja.

Apja kenegeti sudokremmel, Zádi hagyja. Egyáltalán nem félti.

Szomorú vagyok, hogy fájt neki, de nem tudtuk elkerülni.

Talán nem nyúl oda többet.

Édes kicsikém!!!

Második szomorkodás (nyilván teljesen más mint az előző):

eltörött a kedvenc kuvaiti bögrém füle.

Tudom, hogy egy tárgy, amit használunk bizony megsérülhet.

Még jó is, hogy nem Zádi vágta földhöz.

Meg is lehet ragasztani - legalábbis a férjem szerint.

De rosszul érintett, mert egy nagyon rossz időszakunk idején vette a párom, azzal, hogy amikor majd jobb lesz, akkor fogjuk használni.

Az első közös albérletünkben avattuk fel, az összetartozásunk megünneplésére.

Egyértelműen nem társítok a történtekhez semmilyen többletjelentést, csak sajnálom.

A jó hír, hogy találkoztam a munkahelyemen azokkal, akikkel együtt dolgoztam, mielőtt pocaktáppénzre jöttem.

Szerettem őket.

Ma évzáró értekezlet volt, vittem virslis falatkákat.

Örültek, örültem.

Az meg, hogy lesz-e majd hova visszamennem dolgozni... ááááááá... ezen nem gondolkozom.