Gyorsan igyekszem leírni, amiket eddig csak említettem:

"Egy autóbalesetről, ami előttünk történt az este - indulás után nem sokkal - ami miatt még jobban beleszerettem az én drága férjembe..."

Hazafelé jöttünk Karcagról, éppen ráhajtottunk a 4-es főútra, amikor feltűnt, hogy ki van világítva az út mentén a mező... majd a reflektor fényben egy oldalára borult autót láttunk meg, aminek ajtajában egy férfi látszott félig.

Párom azonnal lehúzódott az út szélére és kipattant az autóból. Mondta, hogy maradjak Zádival és elrohant.

Igen, maradtam, bár eddigi életem során az volt a jellemző, ha baj volt, én mentem, intézkedtem.

Mióta viszont drágámmal együtt vagyunk ez valahogy másképpen alakult - furcsa, de örülök neki.

Ha baj van, lehet rá számítani. Megoldja. Ő az erős, én lehetek aki jobban megijed - igen, ez luxus akkor, ha valaki egyedül van egy gonddal és MEG KELL OLDANI.

Gabó idején egyikünk sem gyengülhetett el.

Ha nem vagyunk együtt és helyzet adódik, akkor gondolkodás nélkül előlépek problémamegoldásra.

De ha mellettem van, akkor ő az erős, APA MEGMENT.

Hihetetlen jó volt a tudat, hogy minden rendben lesz, mert odament, segít, tudja mit kell tenni - legyen szó sérülés ellátásáról, amíg az orvos a mentővel odaér, vagy újraélesztésről. A túlélő felszerelése, amiért olyan sokat cikizem most is ott volt az autóban, benne fejlámpa, zseblámpa, különböző kötelek, elsősegély felszerelések... rengeteg olyan kütyü, amit fel sem tudnék sorolni, de amikor kellett, minden akadt.

Biztonságérzetet ad, hogy ilyen.

Elment, de hála Istennek nem kellett semmi a felszerelésből. Látható sérülés egyik utason sem volt, de azért hívtak mentőt a biztonság kedvéért.

Segített kiszállni az utasoknak, levette a gyújtást az autóról, meggyőződött, hogy nincs komoly (ellátható) baj, majd azzal a férfivel hagyta ott az utasokat, aki a balesetet látta és megígérte, hogy megvárja velük a mentőket, rendőröket, tűzoltókat.

A sofőr valószínűleg elaludt a volánnál és ebből adódott a gond. Megpördültek az autóval, de még egész szerencsésen megúszták.

Mi viszont akkora adrenalin löketet kaptunk, hogy órákig nem tudtuk megemészteni a látottakat. Az ember ilyenkor tovább gondolja az eseményeket...

Pótlás...

"A járókáról, a mosolyok erejéről, a homeopátiáról, mert szerencsére sok ötletet, javaslatot kaptam..."

A járókát dédinél, drága mamikámnál állították össze a keresztszüleim, hogy Zádi biztonságosan "garázdálkodhasson" közöttünk. Még ezidáig nem volt járókában, csak az utazóágyában még Erdélyben. Érdekes módon tetszett neki. Körbemászta, felkapaszkodott, felállt benne. Felborult, megijedt, beszorult egyszer a lába, de végül megszokta és belakta a kis kuckót.

A család legnagyobb ámulatára Zádi nem sírással, nyöszörgéssel vett rá minket, hogy kivegyük, hanem elbűvölő mosollyal "bombázta" a kiszemelt célszemélyt. Olyan édesen mosolygott és incselkedett, hogy nem bírtuk megállni és kivettük, hogy össze-vissza puszilhassuk.

A homeopátia eddig tiltott terület volt a számomra, mert a legtöbb ilyen készítmény (értsd több, mint 90%) laktózt tartalmaz, így nem is tudtam felfedezni jótékony hatásukat.

A szüleim és a párom is használja a kimondhatatlan nevű oszcilo.....bigyót influenzás tünetekre, ezt tudtam, hogy jó és itt ki is merült minden ismeretem.

A gyógynövényekhez sem konyítok még annyit sem, mint egy átlagember, mert tesóm allergiás a kamillára, így ennek a legalapvetőbb gyógynövénynek az ismerete is kimaradt a tárházamból.

Anyósom és apósom szokták javasolni, ha bármilyen gyulladás erőt vesz valamelyikünkön, hogy ezzel próbáljam kúrálni, ez rendszerint be is válik, de magamtól sosem jut eszembe.

Kata, Zádi keresztanyja kezdte a kamillabogyókkal a tanításomat, ezt használjuk is.

Karcagon a rokonok tettek javaslatokat, itthon e-mailben pedig e-mail várt egy kedves ismerőstől, hogy milyen lehetőségek vannak még a homeopátiában láz- és hányáscsillapításra, székrekedésre, hasmenésre és egyéb tünetekre.

Szerintem szép sorjában elkezdek ezeknek utána nézni, mert ugyan semmit sem szeretek bevenni/beadni, de ha már elkerülhetetlen, inkább használok természetes gyógymódot, mint gyógyszert.

Tehát örömmel fogadok minden megjegyzést, tapasztalatot.

Újabb pótlás:

"Például, hogy ma cukkínit evett..."

Cukkíni, cukkíni. Én még ilyet nem láttam. Nyitogatja a száját, hümmög, hogy lassan adom, nyúl a kezével a kanálért, hogy gyorsabban a szájához érjen. Nem finomkodik a fél kanállal, hanem gyűri befelé. Hihetetlen élvezet ezt látni. Mostanra egész komoly adagokat tüntet el ebédre, már le sem nagyon öblíti tejcsivel, ha tetszik, amit kap. Ha nem fogínyére való a falat, akkor szinte szájzárat kap, beszívja az alsó ajkát és nem tudok belediktálni egyetlen kanállal sem többet.

Az ebédet már kiváltotta ilyenmódon, de uzsonnáról, vagy egyéb étkezésről hallani sem akar.

"Részletesen leírom majd, hogy miként fedez fel, akar állni, fél a hajszárítótól időnként, ölel és bújik, de azt nem fogom részletezni, miért gondolom, hogy Zádi bizony nem ér rá kakilni... "

Nos, a felfedezését látni kell. Koslat, felderíti a rendelkezésére álló területet, annak minden olyan pontját, ahol fel lehet állni és szörnyen megsértődik, ha mondjuk felvesszük, vagy leültetjük, hogy pihenjen. Teljes kimerülésig álldogál, majd vetődik. Időnként gellert kap és pördül egyet borulás közben, de mostanra mosolyog rajta.

Minden pillanatban mellette van valamelyikőnk, hogy kikapkodjuk alóla a kemény tárgyakat, és megpróbáljuk a számára kikészített matracon tartani, hogy ne fejelje le az asztalnak egyetlen sarkát, vagy kiemelkedését sem, ne essen a szék alá és egyéb babának nem való helyre.

Kemény menet ez, ő pedig azt hiszi, hogy korlátozása számunkra sport.

Végülis, ha úgy vesszük, igenis teljesítmény...

A mai napról még gyorsan megjegyzem, hogy életében először kapott csirkehusit.

Először magában adtunk neki egy csipetet, hogy érezze az ízét, azután külön neki főzött levesbe aprítottuk (forgácsoltuk szinte a késsel).

Nem kifejezetten volt elragadtatva tőle, de első találkozásnak elment.

Tegnap puliszkát evett, ez persze csúszott szépen.