Most durcás lettem. De nem vészes...

Ahogy telnek a napok és közeledünk a keresztelő felé úgy árasztanak el a gondolatok egymás után.

A második gyermekem életét teszem az Úr kezébe.

A következő gondolat törölve...

Érzem, hogy így kell lennie. Nagyon várom. De félek is kicsit.

Gabó keresztelőjét végig sírtam... Félek, hogy ez (más miatt, de) most sem lesz másképp...

Készülődünk, tervezgetünk, szervezünk nap nap után... és eljön majd az a nap...

De most inkább másról írok. ZÁDI!

Tegnap (előtt) nem részleteztem, hogy kacag, incselkedik, játszik a hangjával.

Ma (tegnap) látványosan tudatosan elkezdett arra edzeni, hogy hátról hasra tudjon fordulni. Már nem sok tartja vissza.

Nyilván bedühödik, hogy miért nem sikerül. (Ilyenkor nem tudom, hogy megvigasztaljam, vagy hagyjam sírva erőlködni... - leginkább nem hagyom sírni. Bíztatom, segítek...)

Egyre többet van hason, szemrevételezi a körülötte lévő dolgokat, levadássza a párnákat maga mellől és megeszi.

Nyúl a játékai után is, akkor is, ha azok nem fölötte, hanem mellette vannak.

Hason fekvésben támaszkodásból is megemeli időnként egy-egy kezét, hogy elérje az áhított játékot.

Naphosszat tudnék még mesélni róla. Egy csodaemberke.

A mi fantasztikus babánk!