Hol is hagytam abba?

Nos, igen.

Szerdán írtam utoljára valójában.

Csütörtökön hajnalban fél 3-kor elindultunk Karcagra, hogy véghez vigyük az egyik legnagyobb küldetésünket.

Itt a blogon szándékosan nem elmélkedek az anyagi helyzetünkön, de legyen elég annyi, hogy a lombik után (meg az előtt sem) nem állunk úgy anyagilag, hogy autót vegyünk.

Tulajdonképpen 2 autónk van, mint a tehetőseknek. (Igen, ha a kettő életkorát összeadjuk, már kapunk egy veteránt... )

Drágám, még az ősidőben, amikor jól keresett, vett egy 3 éves autót magának. Drága "Robikánk", mára 16 éves lett. Ő egy eredetileg piros (mára rózsaszínné fakult) Astra. Jó szolgálatot tett, mindehova elvitt és haza is hozott minket. Több, mint 280000 km-t tett már meg.

A másik autónk az én picuri Marutim. Ő "Maresz". Már írtam róla. Nagyapám halála után "ítélte" nekem a család.

Sokat segített nekünk. Megbízható, kicsi autó a maga 19 évével. Könnyű vele parkolni és kevesebbet is fogyaszt, mint a "nagy".

"Marcsi" eszmei értéke jóval nagyobb, mint a gyakorlati értéke. Nagyon szeretjük, vigyázunk rá.

Így aztán 2 autóval éldegélünk.

Jó, mert mindenki mehet a maga útján.

"Mareszka" nem gyermekes autó, mert nincs benne hátsó biztonsági öv, így mi mindig a pirossal mentünk ha Zádit is vittük. Ha viszont Apa dolgozott, ő vitte a kicsit, hogy nekünk minden esetre maradhasson mozgástér a "naggyal".

Még egy szó a névválasztásról:

Mareszt Marcsiként kaptuk, csak fiatalítottunk kicsit a nevén.

Robika pedig az ablakon lévő "SIKURA" felirat után kapta a nevét - nem magyarázom...

No, januárban már meséltem a kalandot az Opellel. Kezdte megmutatni a korát...

Kezdett világossá válni, hogy túl sokáig nem tartható ez az állapot.

Ha rokonlátogatóba megyünk, nekünk több száz km-t kell megtennünk. Nem egy életbiztosítás már az autónk ehhez.

Valójában azonban ennél tovább nem jutottunk, mert nem is juthattunk.

Sem a Párom, sem az én fizetésem nem elég arra, hogy milliós kölcsönt kaphassunk. Márpedig önerőből nem tudunk autót cserélni.

Így tehát ezen a ponton meg is rekedt az álmodozás.

Egészen addig, míg Mamikám fel nem ajánlotta, hogy kölcsönadja nekünk az önrészt, hogy kaphassunk a banktól kölcsönt egy újabb autóhoz.

Nyilván nem újhoz - nem is lenne értelme - de egy újabbhoz, ami legalább 10 évig a társunk marad. (Mire kifizetjük, ki is öregszik. De hát egy kisember így él...)

Előbb nem is mertünk belevágni, majd sokszor átbeszéltük, osztottunk-szoroztunk és mégis bevállaltuk.

Karcagon találtak nekünk egy autót, ami nemhogy megfelelt, még túl is szárnyalta a kívánságainkat.

Ezért utaztunk villámlátogatásra HAZA.

Csütörtök hajnalban tehát elindultunk. Azért akkor, mert addigra Zádi mélyen aludt, a 6 órás utat szép nyugodtan meg tudtuk tenni. Szopi, peluscsere kisszervizek persze voltak, de amúgy szép csendesen haladtunk előre (olyan köd volt, hogy szinte meg sem mertünk szólalni Apósommal, aki elkísért minket, hogy visszafelé a 2 autóval tudjon Zádival foglalkozni).

Reggelre megérkeztünk. Babánk teljesen kipihenve bemutatkozott Dédikéjének. Nagy lett a szerelem. Aludt is a karjaiban egy nagyot.

Mi megreggeliztünk, de még a végére sem értünk, anyukám unokatestvére a feleségével be is toppant, hogy megismerjék a legfiatalabb családtagot.

Amint ők elmentek, Mamikám Drágámmal a henteshez sietett a megrendelt birkahúsért.

Még haza sem értek, amikor Mami barátnője érkezett a férjével Mamihoz egyeztetni. Ők is kiörömködték magukat.

Délután a piacra mentünk krumplit venni, ahol Zádi megismerkedett Irénkével, Mami kedvenc zöldségesével, aki már nagyon várta a találkozást.

Hazafelé az ismerős cukrászdába léptünk be.

Ezután "mellékesen" elfutottunk az új autóért.

Amint hazaértünk, már jöttek is Zádor keresztszülei, a 3-ból ketten, a házaspár apró kislányukkal.

Így ez a nagy találkozás is megtörtént.

Később még befutott a cukrászcsalád 2 leány tagja is ismerkedni.

Így telt el a nap.

Reggel még egy gyors kör - újra az autószalon az elmaradt egészségügyi ládáért, elakadásjelző háromszögért és izzókészletért - még Papikámhoz is beugrottunk a temetőbe, majd indultunk is haza.

Így aztán életem legrövidebb látogatását tettem /tettük Mamikámnál.1 autó helyett 2-vel tértünk haza. Zádi pedig jócskán kiakadt a sok utazástól.

No igen, ha ébren van, akkor komplikáltabb a helyzet. Akkor szórakoztatni kell.

Ráadásul az új autót Apa hozta haza, de sokkal biztonságosabb, mint a régi, így a Picike abban utazott. Az lett a pasiautó. Zádi, az Apja és a Nagyapja...

Én mögöttük a rózsaszín csodával...

Ha Zádi jelzett, ők megálltak, én mögöttük, átültem, ölelgettem, szoptattam, böfiztettem, elaltattam (ha sikerült), visszatettem és mentünk is tovább.

Nem taglalom, megterhelő volt az a 2 nap.

Szerdáról csütörtökre virradó éjszaka aludtam 3,5 órát, az autóban odafele még 45 percet, de többet nem.

Egész nap talpon voltunk.

Majd egy "átszoptatott" éjszaka után életemben először levezettem a hazavezető utat.

--- o ---

Szombaton itthon családi szülinapozás: Nyúl és legifjabb fia születésnapja volt.

Az ünneplés jól sikerült igazán. Drágám este nem volt itthon, így Nagymama fürdette Zádit, aki ezt serény lobácsolássalhálálta meg. Előrehoztuk egy nappal a hajmosást is Nagymama kedvéért, mert ki akarta próbálni Kócmanónk hajzuhatagának habosítását...

Annyira rossz volt az idő, hogy folyton elment az áram (ez volt itt a legkisebb baj), ezért nem mertem hosszan a számítógépet használni.

Vasárnap pedig - már írtam - a legnagyobb hír a közös fürdésünk volt.

Az úgy kezdődött, hogy kaptam egy kis kimenőt a Páromtól, hogy elvonulhassak hajat mosni.

Murphy viszont vicces kedvében volt, így megcsiklandozta Zádit, aki elkezdett hiányolni.

Apuja felhozta hozzám a fürdőszobába, megtanakodni, mikor is evett gyermekünk.

Csakhogy amint a kicsi meghallotta a vízcsobogást (ezt már pocakban is értékelte), rögtön felhagyott a nyafogással és csodálattal nézett körül.

Ezen mi természetesen jót szórakoztunk.

Drágám felvetette, mi lenne ha bevizezném kicsit a kezét.

Nos, amint nedvességet érzett a bőrén, azonnal a szájához kapta és sűrű cuppogások közepette leszopogatta a kezéről az utolsó vízcseppet is.

A Párom, ezen felbuzdulva a csap alá tartotta Zádi kezét, Ő pedig azon erőlködött, hogy megfogja a vízsugarat. Nem is értem. Valamiért nem sikerült neki...

Ekkorra már mindhárman fellelkesültünk, így megegyeztünk szülőtárssal, hogy az a nap lesz a napja, amikor Zádi kipróbálja a nagy kádat - velem bélelve, hátha nagyobb biztonságban érzi magát tőle.

Apuja le is vetkőztette, én közben leengedtem a habos vizemet, nehogy kiüsse a bőrét a tusfürdőm, kimostam a kádat és engedtem a tiszta vizet.

Meg kellett állapítsuk, hogy Apróságunk egy vizimókus/aprozmár/halacska.

Azonnal felfeküdt a vízre, kalimpált a kezével-lábával.

Nagyon élvezte.

Csillogott a szeme közben, teljesen "belakta" a kádat.

Bő 20 percet, majdnem fél órát úszkált.

Jól kifáradt a végére, de abbéli reményünk, hogy hamar "kidől", hiú ábrándnak bizonyult. Másfél órával előbb történt a vízi kaland, mint amikor fürdetni szoktuk, hiszen ez egy be nem tervezett akció lett, mégis mindössze 15 perccel előbb aludt el, mint szokott...

(Ma pedig ráhúzott és fél 11-kor még kukorékolt... Megint több részletben tudok csak írni...)

Így esett, hogy pár nap alatt új autó tulajdonosok, nagyon büszke búvárgyermek/ebihaltanonc szülők és mérhetetlenül fáradtak lettünk...

Ennyit az elmaradt beszámolókról...