Azon a napon egy kedves barátunk szülinapi összejövetelt szervezett nekem.

Húúú, megint nem az elején kezdem a történetet.

1994-ben kezdtem el a gimnáziumi tanulmányaimat.

Akkor, 14 évesen, elvarázsolt a "nagy végzősök" világa. Sok ismerősöm akadt abból a társaságból.

Innen ismerem Drágámat. Ennek már 16 éve lesz szeptember/október környékén.

Igen, így kell a történetet kezdeni.

De ugorjunk vissza 2001-hez.

Kedvesem volt gimnáziumi osztálytársa (a későbbi esküvői tanúja) szervezte nekem a bulit, amire egy hirtelen ötlettől vezérelve meghívtam Őt is, gondolván, milyen jól kijönnének a barátnőmmel.

Szépen elmeséltem J-nak, hogy el fog jönni egy kedves barátom, aki igazi kincs.

Reméltem, hogy összehozhatom őket.

No, nem merülök bele jobban a mesélésbe, annál is inkább, mert szerintem erről már írtam.

A lényeg, hogy mégis mi vonultunk ki kettesben egy kicsit beszélgetni, mert már régen láttuk egymást...

Igen, akkor lettünk egy pár.

Természetesen azóta voltak nehezebb idők is, mikor nem hittem egy együtt töltött holnap-ban sem, de Ő meggyőzött arról, hogy nekünk együtt kell lennünk. Mert csak.

Így alakult, hogy éppen ma 9 éve valami végérvényesen megváltozott.

Magam részéről még küzdöttem is ellene egy bizonyos időben, de Ő győzött.

Mi MI vagyunk.

Kettő és két felen.

Ketten, egy angyalka és egy pocaklakó.

Furcsa család.

De CSALÁD!!!

Mert az élet minden jó és rossz oldalát együtt éljük meg.

Hol jobban, hol rosszabban.

Nem vagyok türelmes típus. Ő pedig konok. De dacért nekem sem kell sorba állnom.

Ő a végletekig precíz, én... én... én nem (legyen ennyi elég)

Ő erős, a bástyám. Én a nagy számmal együtt inkább kicsi vagyok - mert megtehetem.

Ha nincs velem, nekem kell erősnek lennem sok területen, de olyan jóóóó hazajönni a biztonságba!!!

Sokszor ismételgeti, hogy "ketten erősebbek vagyunk, mint egyedül".

Igaza van.

A legfontosabb, hogy együtt vagyunk.

Együtt, mi kétéskétfelen...