Ezt tettem ma magammal.

Persze nem szándékosan. A részletek taglalását a gyengébb idegzetűek kedvéért mellőzném is. Legyen elég annyi, hogy megégettem, elvágtam, át- és megszúrtam, becsíptem, visszahajlítottam és lehorzsoltam...

Fájt, kellemetlen volt.

Hagyományos orvoslások után egészen egyben vagyok, de amikor délután azon gondolkoztam, hogy süssek-e muffint, végül azzal beszéltem le magam, hogy nem lenne már több balesetre szükségem, így biztonságosabb, ha elhalasztom.

Tényleg nem tudom mi lehetett.

Máskor jól tudok vigyázni magamra.

Azért a legidiótább szituációt mégis elmesélem.

Felforrt a teavíz és én a bögre helyett az ujjaimra öntöttem a vizet...

Hová lett a térlátásom? Vagy egyáltalán a látásom? Esetleg a koncentrációm???

Na mindegy. A lényeg, hogy mindezek ellenére tényleg megúsztam.

;)

Bővülő nyúlcsalád

Már írtam a Simon András féle naptárról, amiben csodálatos gondolatok vannak.

Ezek a mondatok minden hónap elején nagy örömet okoznak nekem.

Mindegyik idézetnek megvan az "illetékese" is. Úgy értem, a közelemben (vagy a blog közelében) lévők közül megvannak azok, akik életébe éppen beleillenek a szavak.

A decemberit ma olvastam el. Le is írom:

"Fölfoghatatlan, és mélyen megható,

hogy a hatalmas Isten emberi gondoskodásra

szoruló, magatehetetlen csecsemőként

küldte el közénk a világ Megváltóját.

Fogadjuk hát be, és dédelgessük szívünkben!

Boldog Karácsonyt!"

Amint elolvastam, azonnal Nyúl jutott eszembe.

Még ebben a hónapban megérkezik a legkisebb nyuszi, így éppen találó.

Fel is hívtam és beolvastam Neki.

Együtt örülünk. Jól esett.

Ma kaptam megint egy érdekes levelet. Egy könyvről volt szó benne. Majd írok róla, ha aktuális lesz.

De van egy könyv, ami viszont tökéletesen aktuális.

Drága Mamikám ugyanis már a szakdolgozat írása közben jelezte, hogy talált nekem valamit.

Mondtam, hogy egyelőre ne is beszéljünk róla, mert nem tudok a szakdoli mellett mást is olvasni.

Ő megvárta, amíg leadom a dolgozatot és ma megérkezett egy NAAAAGY meglepetés. A címe: Szeretettel vár Karcag!

Egy fantasztikus képeskönyv, ami arról a városról szól, ahol az én szívem dobog. (Húú de csöpögős. Ugye?)

De akkor is így van.

Egyszerűen szeretem a hangulatát, az illatait, a fényeit, az életritmusát, az embereket, akik Mamikám miatt mosolyognak rám (Őt nagyon sokan ismerik).

Nagyon nagy szeretettel idézem fel azokat az időket, amikor ott laktam és jártam óvodába.

A reggeli sétákat, a kakaós csigát.

Ha az ember mondhatja egy helyre, ahol hivatalosan nem lakott, csak "átmenetileg", ahová nem született, de a teljes családja onnan származik, szóval mondhatja, hogy ott vannak a gyökerei, hát az enyémek tényleg ott vannak.

Nem hiszem, hogy véletlen, hogy a lelki vezetőnket is ott találtuk meg.

Ma ezzel a könyvvel kicsit kézbe kaptam a nyugalom szigetét...

Mumus...

Reggel már mondtam Apósomnak, hogy biztosan beesik ma a védőnő, mert szerdán tanácsadás...

Bejött.

Csak engem nem talált itthon.

Belső számláló...

Hétfő lévén ma újabb hetet töltöttünk be.

Nem tagadom, jó érzés, bár mostanában nem az a türelmetlenség a jellemző rám, mint az elején, hogy csak végre érjük el a 12. hetet, majd a 16-ot, aztán a 20-at.

Most csendben megjegyzem magamnak hétfőnként, hogy múlik az idő és egyre kevesebb az egyben töltött napok száma...

Pedig jó így.

A hátfájás, vagy a hányások éppen csak azt bizonyítják, hogy nem álmodom és ez a boldogság, ami számunkra jutott valóságos.

Valaki éppen most is az oldalamat fúrja. Ez a VALAKI pedig nem a kíváncsiság...

Szeretem ezt az állapotot.

Ma jól esett a takarítás is, újra élvezem a varrást - ezt már említettem, tudom.

De nekem most újdonságnak számít.

Sokszor azon kapom magam, hogy ábrándozom. Elképzelem, milyen lesz majd, amikor itt szuszog nekünk Apró.

Ezt a csodát még nem is tudom felfogni.

Valahogy az agyam nem mer engedni a szívemnek, hogy ténylegesen belegondoljon.

Nem merem hinni, hogy tényleg valóra válik.

Annyi félelmetes dolog történhet, de ezeket szándékosan hessegetem magamtól.

Apró jól megrúg és emlékeztetem magam, hogy BÍZNI KELL!!!