2005. november 19-én volt az esküvőnk, éppen négy évvel ezelőtt...

Azóta folyamatosan bebizonyosodik, hogy azon szerencsés emberek egyike vagyok, akik megtalálták az igazi társukat.

Január 19-én lesz 9 éve, hogy együtt vagyunk, 15 éve ismerem Őt...

A kapcsolatunk történetéhez most sem erőm, sem időm nem lenne, de tény, hogy megdolgoztunk azért, hogy egy párként, majd szülőkként létezhessünk.

Kiderült, hogy csodálatos Apa, aki nem lép le a gondok elől, aki nem hibáztat egy betegségért, ami nagyon nagy fájdalmakat okozott mindünknek.

Látszik, hogy kivirult, egyre büszkébb, felszabadultabb ahogy nő a pocakom.

Óv, véd minket, szeretettel vesz körbe, figyelmességekkel halmoz el.

Társam, bátorítóm. Támaszom és szerelmem.

(Azt hiszem ezt a posztot körbe kellene rajzolnom piros szívecskékkel (sosem tenném), mert annyira csöpögős lesz. Úgy legalább messziről látszana a puncs és akit ez zavar, gyorsan elmenekülhetne...)

 Volt olyan pillanat a közös életünkben, amikor egyetlen petákot sem adtam volna azért, hogy nekünk egymással lesz még dolgunk, de akkor Ő csak annyit mondott,  higgyem el neki, nekünk együtt kell lennünk.

Igaza lett.

Volt másfél év aggódásunk, bő egy év holdkóros gyászunk, amikor minden, de tényleg minden érzés körülöttünk lebegett, de a mély megértésen alapuló szerelem nem...

Szerettük egymást, hogyne szerettük volna, de nem a rózsaszín köd vett minket körül.

Kapaszkodtunk egymásba, mint fuldokló a mentőövébe, hiszen tudtuk, éreztük, hogy csak együtt van esélyünk...

Véd- és dacszövetségünkben az volt az íratlan szabály, hogy ha az egyikőnk kiborul, a másiknak mindenáron erősnek kell maradnia, hogy támogathassa a gyengébbet.

Ez többé - kevésbé sikerült is. Durva időszak volt.

Végülis be kell valljam, hogy ez az védekezési mechanizmus még ma is tart.

Gabó szülinapján már délelőtt, amikor hazatelefonált, hallotta a hangomon, hogy most neki kell tartania magát.

Cserébe estére én szedtem össze magam.

De nem szomorú dolgokról akartam írni.

Inkább arról, hogy a döntés után, miszerint a gödörből már kilátunk, akkor csak kifelé szabad nézni... és... meghívtuk magunkhoz Aprót, valahogy elkezdtünk újra egymás felé fordulni.

Végre újra számít minden érintés, gyorsabban dobog a szívünk, ha a másik számát látjuk a kijelzőn...

Jól esik átérezve azt mondani: szeretlek!!!

4 év nagyon kevés egy házasság szempontjából, de a tartalmasságát tekintve negyvennek érezhető.

Mégsem adnám egyetlen percét sem, mert belém ivódott minden.

Köszönöm, hogy így, hogy mi, hogy együtt, hogy szerelemben, hogy bővülő családban!

Köszönöm! Köszönöm!

Mai ellentmondások...

...nincs időm írni, a dolgozat finisében járok (nagyon remélem). Ennek érdekében még éjszakázom is.

IGEN HARSÁNY RÖHÖGÉS!!!

Na, ezt érdemlem az előbbi mondatért.

Merthogy tudom, a második trimeszter beköszönte óta szinte (sőőőt, már előtte is) sokat vagyok fent éjszaka mindennemű fogadkozásom ellenére. Aztán, ha meglesz Apró jajgathatok erősen, hogy miért is nem alszik a Drága, miért cserélte fel a nappalt az éjszakával...

Tudom, tudom, én vagyok a hibás!

Mentségem nincs, nem is keresek.

Hétfőn leadom a dolgozatot és megpróbálok megjavulni.

Ígérni már nem merem, de legalább magamba néztem. Jó?

Tehát, nem tudok hosszan írni, de ma mégis több bejegyzés fog következni.

Ennek pedig az az oka, hogy ma olyan szintű ellentmondásos hatásokba és ezáltal érzésekbe botlottam, hogy kénytelen voltam különválasztani őket.

megvannak az indokaim, amiért úgy döntöttem, hogy mégis...

A teljesen biztos, hogy NEM állapotból a mindenkit körülöttem, hogy ne hozzák haza állapoton keresztül  eljutottam a még ma este meglesz-ig.

Sokat olvastam, hallgattam, kérdeztem, gondolkodtam, érveltem és mostanra eljutottam idáig.

Nem, egyáltalán nem biztos, hogy jó döntés volt.

De legalább döntés.

Ezután ezen már nem fogok gondolkozni.

(Nyilván csak azon imádkozom, hogy ne okozzak ezzel nagyobb bajt.)

Kedvesdoki érvei meggyőztek.

Azt fogadtam meg, hogy a babával kapcsolatban Rá fogok hallgatni.

Most megtettem.

Hittel, mert elfogadtam az érveit.

(Ha pontos akarok lenni, nem elfogadtam, hanem pánikba estem.)

Nálam vannak dolgok, amik kicsapják a biztosítékot.

Az egyik ilyen a mentő szirénázása - mára eljutottam addig, hogy nem kezdek el remegni vezetés közben, ha meghallom és nem sötétül el minden, mint az elején Gabó átköltözése után.

Mostanra jól viselkedem.

Szabályosan lehúzódok és azon imádkozom, hogy ne kelljen megállnia a mentőnek az út szélén, mert tudom az mit jelent...

A másik ilyen a lélegeztető gép - no comment.

A végén pedig a már tegnap leírt dolog - a tehetetlenség érzése.

Na ezt nem!

Hát, hiába.

Az emberben a múlt nem tűnik el nyomtalanul.

Csak egyszer mégis össze kell szedni magunkat, felállni, folytatni az utat.

És Aprót nem megőrjíteni a saját frusztrációnkkal.

Ez - esetemben - nehéz dió lesz.

De majd igyekszem ésszel megoldani.

Most mindenesetre egy több napos-hetes tipródást zártam le.

Amúgy dogát írok, holnap meg különleges nap lesz...

Szegény Kedvesdoki! Egyszerűen leamúgyoztam.

De most (sajnos) vele is az újinfluenza volt a legfőbb témám, természetesen csak azután, hogy kijelentette, hogy Apróval minden rendben.

Megpróbálom az elején kezdeni.

Tehát, egész napos dogázás után szinte (mondom szinte!!!) jól is esett dokihoz kimozdulni.

De azért mégsem szeretem, ha macerálnak.

Megmérte a súlyom és örömmel jelenthetem, hogy elhagytam a terhességem előtti határt, így kimondható, hogy elkezdtem hízni.

Hála a sok csokinak (meg egyebeknek nyilván).

Jaj, nehogy valaki azt higgye, hogy gyümölcsöt, zöldséget nem eszem, mert jócskán! Csak mellékes a csoki!

De milyen finom mellékes!

Szóval súly rendben, vérnyomás 100/60 (kicsit izgultam, azért ilyen magas).

Méhszáj zárt, méh megfelelő magasságban.

Amikor vizsgált, Apró, mint egy területét védő harcos, úgy küzdött.

Kedvesdoki meg is jegyezte, hogy milyen aktív! Ezek szerint van elég oxigénje!

Ez volt a jó része. Az AMÚGY.

A feketeleves ezután jött.

Mellékesen megkérdeztem H1N1-ről. Már korábban beszéltünk erről, ismertem az álláspontját.

Csak azt kérdeztem, van-e újság.

VOLT.

Nem fogok én sem agitálni senkit, de azt hiszem, most megszületett a döntés.

Kaptam érveket, megkérdeztem a kétségeket és igen egyértelmű érverés jutott osztályrészemül.

A rossz, hogy én is egyértelmű állásponton voltam az elején.

Most napok óta kétségek gyötörnek, de ma kaptam egy igen erős pszichológiai löketet.

Holnap de legkésőbb csütörtökön beszélek a házidokimmal.

Azt hiszem a mai megérzésen semmi nem fog változtatni (igaza lett Krisztának, tényleg kaptam választ, ráadásul sokkal hamarabb, mint gondoltam).

Változatlanul nem tartom fernek, hogy orvosi diploma nélkül saját felelősségre kell döntenünk.

De azt megfogadtam magamnak a beültetés előtt, hogy a pocakossággal kapcsolatban Kedvesdoki szava fog dönteni.

Így jártam el a magzatvédő vitaminnal kapcsolatban is (milyen könnyű dolgom is volt a mostanihoz képest!!!) és úgy hiszem most is ennek fényében fogok eljárni.

Egyet tudok.

Nem fogom végignézni még egyszer (ha rajtam múlik), hogy az orvosok tehetetlenül állnak a gyermekem felett és csak annyit tudnak mondani, hogy imádkozzak.

Kérem a Jóistent, hogy ezt ne engedje!

Hiszem, hogy ha segítünk magunkon, Ő is megsegít.

Hogy mi is az, amivel magunkon segíthetünk, remélem hamarosan kiderül mert őrlődöm.

Én itt biztosan nem fogok vitaindítani.

Pontosan ugyanannyi érvem van a vakcina ellen, mint mellette.

Sok töprengés, ezer kérdés orvosokkal történő megválaszoltatása és utána olvasás után én azon a véleményen vagyok, hogy OLTATNI KELL.

Felnőttet, 2-3 év fölötti gyereket, időset, mindenkit, akinek nincs immunbetegsége.

De akkor ott a következő kérdés.

És a kismamák?

Szakember mondta, hogy kismamák leölt, vagy legyengített kórokozóval nem oltunk.

Szakember mondta azt is, hogy a kismamákra sokkal veszélyesebb a vírus, mint bárki másra.

A Szegeden kórházban fekvő (éppen annyi idős kismami, mint én) helyzete sem nyugtat meg.

Féltem Aprót!

Annyit küzdöttünk érte!

De ha spontán, első gyermekként érkezne, akkor is félteném.

Gabót is féltettem.

Most melyik ujjamat harapjam???

Ha nem oltatok, potenciális lélegeztetőgép-szökevényt csinálok magunkból.

Ha oltatok, akkor pedig azt veszélyeztetem, hogy az oltással ártok Neki.

Ne feledjük el, hogy a contergant is általánosan ajánlották annak idején a kismamáknak hányinger ellen, aztán megtörtént a baj...

Első benyomásom szerint DEHOGY OLTATUNK KISMAMÁT!!!

A vakcina kifejlesztése óta nem születtek még meg azok a gyerekek, akik anyukájának beadták az oltást terhesen.

Így nem is tudom, van-e lesz-e káros következménye.

De ugyanaz a cég állítja elő az oltást, aki a normál influenza ellenit is.

Csak tudják mit csinálnak.

A WHO is vészhelyzetet jelez!!!

Félek!

Mivel ártok többet?

Szeretném túlélni a várandósságot, szeretném felnevelni az egészséges gyermeke(i)met.

Olyan nagy kérés ez???

Most maszkot vadászok - mikroszálasat, mert annak még értelme is lenne...

Az egész család oltatott, csak Anyósom van még hátra, mert eddig antibiotikumot szedett.

Ma a Kisnyulakat is beoltották.

Olyan büszke voltam rájuk!!!

10, 8, 5 évesen egyetlen hang nélkül viselték.

Szóval kattogok a témán rendesen.

Szinte naponta átbeszéljük Vikivel mi a helyzet, a családban is folyamatos téma, mert aggódom.

Igazán nem tudom.

Most gyanús, hogy jönni fognak a kommentekben az OLTASS, a NEHOGY OLTASS, az ÉN NEM OLTATNÉK meg persze a MÁR BE IS ADATTUK vélemények.

Mondom, hosszan tudnám én is taglalni a MIÉRT IGEN és a MIÉRT NE oldalon lévő indokokat.

Az lenne a jó, ha jönne egy doki, aki átvállalná a döntés felelősségét és megoldaná egy pillanat alatt.

Persze mindenképpen azt kellene megígérnie, hogy mindketten egészségesek leszünk.

Nyilván be is kellene tartania az ígéretét.

Ismer valaki ilyen dokit???

Amúgy meg doga, doga...

Feszült vagyok.