megvannak az indokaim, amiért úgy döntöttem, hogy mégis...

A teljesen biztos, hogy NEM állapotból a mindenkit körülöttem, hogy ne hozzák haza állapoton keresztül  eljutottam a még ma este meglesz-ig.

Sokat olvastam, hallgattam, kérdeztem, gondolkodtam, érveltem és mostanra eljutottam idáig.

Nem, egyáltalán nem biztos, hogy jó döntés volt.

De legalább döntés.

Ezután ezen már nem fogok gondolkozni.

(Nyilván csak azon imádkozom, hogy ne okozzak ezzel nagyobb bajt.)

Kedvesdoki érvei meggyőztek.

Azt fogadtam meg, hogy a babával kapcsolatban Rá fogok hallgatni.

Most megtettem.

Hittel, mert elfogadtam az érveit.

(Ha pontos akarok lenni, nem elfogadtam, hanem pánikba estem.)

Nálam vannak dolgok, amik kicsapják a biztosítékot.

Az egyik ilyen a mentő szirénázása - mára eljutottam addig, hogy nem kezdek el remegni vezetés közben, ha meghallom és nem sötétül el minden, mint az elején Gabó átköltözése után.

Mostanra jól viselkedem.

Szabályosan lehúzódok és azon imádkozom, hogy ne kelljen megállnia a mentőnek az út szélén, mert tudom az mit jelent...

A másik ilyen a lélegeztető gép - no comment.

A végén pedig a már tegnap leírt dolog - a tehetetlenség érzése.

Na ezt nem!

Hát, hiába.

Az emberben a múlt nem tűnik el nyomtalanul.

Csak egyszer mégis össze kell szedni magunkat, felállni, folytatni az utat.

És Aprót nem megőrjíteni a saját frusztrációnkkal.

Ez - esetemben - nehéz dió lesz.

De majd igyekszem ésszel megoldani.

Most mindenesetre egy több napos-hetes tipródást zártam le.

Amúgy dogát írok, holnap meg különleges nap lesz...