2005. november 19-én volt az esküvőnk, éppen négy évvel ezelőtt...

Azóta folyamatosan bebizonyosodik, hogy azon szerencsés emberek egyike vagyok, akik megtalálták az igazi társukat.

Január 19-én lesz 9 éve, hogy együtt vagyunk, 15 éve ismerem Őt...

A kapcsolatunk történetéhez most sem erőm, sem időm nem lenne, de tény, hogy megdolgoztunk azért, hogy egy párként, majd szülőkként létezhessünk.

Kiderült, hogy csodálatos Apa, aki nem lép le a gondok elől, aki nem hibáztat egy betegségért, ami nagyon nagy fájdalmakat okozott mindünknek.

Látszik, hogy kivirult, egyre büszkébb, felszabadultabb ahogy nő a pocakom.

Óv, véd minket, szeretettel vesz körbe, figyelmességekkel halmoz el.

Társam, bátorítóm. Támaszom és szerelmem.

(Azt hiszem ezt a posztot körbe kellene rajzolnom piros szívecskékkel (sosem tenném), mert annyira csöpögős lesz. Úgy legalább messziről látszana a puncs és akit ez zavar, gyorsan elmenekülhetne...)

 Volt olyan pillanat a közös életünkben, amikor egyetlen petákot sem adtam volna azért, hogy nekünk egymással lesz még dolgunk, de akkor Ő csak annyit mondott,  higgyem el neki, nekünk együtt kell lennünk.

Igaza lett.

Volt másfél év aggódásunk, bő egy év holdkóros gyászunk, amikor minden, de tényleg minden érzés körülöttünk lebegett, de a mély megértésen alapuló szerelem nem...

Szerettük egymást, hogyne szerettük volna, de nem a rózsaszín köd vett minket körül.

Kapaszkodtunk egymásba, mint fuldokló a mentőövébe, hiszen tudtuk, éreztük, hogy csak együtt van esélyünk...

Véd- és dacszövetségünkben az volt az íratlan szabály, hogy ha az egyikőnk kiborul, a másiknak mindenáron erősnek kell maradnia, hogy támogathassa a gyengébbet.

Ez többé - kevésbé sikerült is. Durva időszak volt.

Végülis be kell valljam, hogy ez az védekezési mechanizmus még ma is tart.

Gabó szülinapján már délelőtt, amikor hazatelefonált, hallotta a hangomon, hogy most neki kell tartania magát.

Cserébe estére én szedtem össze magam.

De nem szomorú dolgokról akartam írni.

Inkább arról, hogy a döntés után, miszerint a gödörből már kilátunk, akkor csak kifelé szabad nézni... és... meghívtuk magunkhoz Aprót, valahogy elkezdtünk újra egymás felé fordulni.

Végre újra számít minden érintés, gyorsabban dobog a szívünk, ha a másik számát látjuk a kijelzőn...

Jól esik átérezve azt mondani: szeretlek!!!

4 év nagyon kevés egy házasság szempontjából, de a tartalmasságát tekintve negyvennek érezhető.

Mégsem adnám egyetlen percét sem, mert belém ivódott minden.

Köszönöm, hogy így, hogy mi, hogy együtt, hogy szerelemben, hogy bővülő családban!

Köszönöm! Köszönöm!