Észrevettem, hogy átmentem sírós-rívós dühöngős- szenvedős-hányós blogba.

Na, egy kis felüdülés lesz a mai bejegyzés.

Biztosan az dobott fel ennyire, hogy tegnap is és ma is elkerült a rókakoma (ezt a szót így be ne írjátok a google-be a képkeresőnél!!! Komolyan mondom!!!).

Voltak ugyan rázós helyzetek, de megbirkóztunk vele. Hol így, hol úgy. Hideg (szénsavas, hiába nem ajánlják) narancslé, vagy éppen fekvés húzott ki a bajból.

De tényleg nem erről akartam írni, hanem a mai öngyilkos merényletemről.

Kedvenc, egyetlen Férjem ugyanis nemrégen kijelentette, hogy ő bizony chilis babot szeretne enni. Nem mertem komolyan venni a kívánságát, mert tudtam, hogy annak nem tudnék ellenállni.

Imádom a csípős ételeket, de Apró miatt ezt most próbálom mérsékelni (eddig ment is...) ráadásul a puffasztó ételeket is kerülni kellene.

Hááát, ez a kívánság a mai napig lett csak halogatva.

Ma ugyanis elkészítettem a művet és a Drágám (ebédelt ugyan, de) amint hazaért, le is ült, és velem későebédelt.

Mert be kell valljam (na, már vallomásos blog is lesz ez itten) én is "megkóstoltam". Olyan csuda jól esett, hogy alig bírtam abbahagyni. Pedig hús is volt benne!!!

Végül mégiscsak ésszel él az ember, és csak nem ettem többet.

Apró pedig eddig hősként tűr...

No, hogy holnap lesz-e még elég helye, az kérdés. (Bocsi.)

Mamikám szerint jó jel, hogy nem küldte vissza a feladónak, reméljük "paraszt belű" lesz a Drágám.

Karcagi abált-szalonna, jó kis chilis bab, ez igen!

Ennyit a reform konyháról, a csírákról és magokról.

Picikémnek a wellnessből egyelőre csak az úszkálás jut...

Na, elteszem magam holnapra. Jó lenne már leállni a lombik gyógyszerről, hogy beállíthassam a normál időben lefekvést, ahogy ígértem.

(Most az a bibi, hogy a gyógyszert pontos időközönként kell beadnom, így mindenképpen fent kellene maradnom későig. Majd ez is elmúlik szépen!)