Furcsa érzés pontosan tudni, hogy mi történt velem 20 évvel ezelőtt. Pedig ez az igazság.

1993. augusztus 22-én meglátogatott valaki, akiről azt hittem, hogy már soha többé nem fogom látni. Ráadásul egy olyan ember hozta el hozzám, akinek éppen az ellenkezője volt az érdeke...

20 évvel ezelőtt érett meg bennem a felismerés, hogy augusztus 22. a csodám napja. Minden megtörténhet, a lehetetlen is. A Jóisten megajándékozott...

Azóta minden augusztus 22. kapott egy mosolyt tőlem.

És igen. A mai napon is sok apró siker, pici lépések és mosolyok történtek. Sok apró megvalósulás.

De a sok piciri között egy óriás is megbújt...

Ma megszületett a  remény.

Már a múlt hét óta próbáltam telefonon információt szerezni. Nem sikerült. Ezek szerint ma kellett összejönnie.

A válaszok pedig - nos, kinyitottak egy ajtót. Hogy belépünk-e rajta, ha igen, akkor mikor, ez még a jövő zenéje. De legalább már nem tűnik lehetetlennek.

Köszönöm, Istenem a reményt! 

5 éve...

Már 5...

Még csak 5...

Még érzem őt...

Még emlékszem minden pillanatra...

Még folyamatos a mozi...

Még mindig jobban esik a fekete... 

nehéz nem arról számot vetnem, mit veszítettem, hanem azt sorolni, amit kaptam... olyankor... amikor egy újabb álmom tűnik el...

Nagyon rossz az időzítés... Végülis senki nem tehet róla...

Végülis semmiről... Sem az időzítésről, sem a veszteségről... Sem-sem-sem...

Csak kegyetlen érzés...

Túl sok a pont is, tudom...

De túl sok a gondolat, meg a könny.

És ha most konkrétan leírom, valószínűleg sokan (már aki maradt még errefelé...) azt mondjátok, ostobaság... Semmiség...

De nem az.

Nyilván minden kislány - jó, a legtöbben - álmodoznak arról, hogy anyukák lesznek...

Én is így voltam vele.

Azután volt egy pillanat, amikor a párommal külön éltük meg a május első vasárnapját és ő arról győzködött, hogy a mi életünk közös, a gyermekei anyja leszek/vagyok, csak még nem születtek meg. Igaza volt, mint bebizonyosodott.

Azután Gabócám befészkelte magát a pocakomba. És amióta megtudtam, hogy velünk van, ábrándoztam az első anyák napjáról, amikor az óvodában ő is ott áll a többi gyerekkel... és én csak nézem... és sírok a boldogságtól...

Drága keresztlánykánk keresztelője május első vasárnapján lesz. Már előre kikötöttem (hónapokkal ezelőtt), hogy nem indulhatunk el az óvodai ünnepség előtt. Megvárjuk a pénteket, azután este indulunk, egy hétre.

Mindent megszerveztem. Szabadság kivéve, Istinek, keresztanyámnak és nekem is.

Végigvettük, ki mikor merre...

Erre ma megkaptam a meghívót az anyák napi ünnepségre. Hétfőre.

...

K.O.

Nyilván bőgök, de változtatni a helyzeten már nem tudok.

Megint egy elveszett álom.

Tudom, majd jövőre.

Tudom, biztos nem is állna be a többiekhez.

Tudom, tudom, tudom...

De piszok nehéz elengedni az álmom. Ezt is...

olyan Húsvét, ami fájdalommal tűzdelt.

Vidi barátom halálának évfordulója van.

Nagyon szerettem. És ez nem is szűnt meg.

Ha csak eszembe jut - nevetek.

Mert bármennyire is rossz, hogy már nincs velünk, boldog vagyok, hogy ismerhettem.

Sok küzdelme volt életében, mégis meg tudta mutatni nekünk, hogy lehet élni a mának, lehet örülni apróságoknak, lehet élvezni az életet!

Vidikém! Bulizz egy nagyot! Biztos jó csajok vesznek körül! ;-)

Hiányzol - pedig ez csak önzés, tudom. Neked ott már nem fáj... 

Nagyon boldog névnapot kívánunk Neked!!!

Szeretünk!

Most kezdődik újra az az időszak... Ez sosem könnyű...

...

Apukám! Drága Breki Papa! Itt is boldog névnapot Neked!

Édesapám szülinapja

Nagyon-nagyon boldogot Neked itt is!!!

Óvodás, 3 éves nagylegény.

Már nem akar kantáros nadrágot felvenni, nadrágszíja van, "mint az apának".

Szerel, a szerszámokra úgy vigyáz, mint a szeme fényére.

Számol és nagy boldogságomra "rajzol" is.

Sajtkukacos, hála Istennek!!!

Okos, ragyog.

Kedves, ölelős.

Imádjuk! 

Én könnyezem, de csak titokban... Boldoggá tesz nagyon! 

Eljött az az idő, mikor lehetőségük adódott, hogy a saját kis fészkünket kialakítsuk. Eddig anyósom és apósom vendégszeretetét élveztük. (Gabó születése előtt költöztünk vissza hozzájuk. Együtt vészeltük át az eseményeket, együtt vártuk Zádit és együtt is fogadtuk.)

Most pedig tényleg fészket rakunk. Múlt csütörtökön a konyha már annyira fel lett szerelve, hogy ott főztem, tegnap pedig Zádi már a saját kis sátor - ágyában aludt. Kuckólakásnak hívjuk. Piciri szolgálati lakás, de mi hárman együtt lakunk majd benne. Sok hónapja készülődött már az esemény. Február eleje óta hordjuk a dolgainkat, szépítgetjük, tervezgetjük, alakítjuk. Csütörtökön, pénteken, vasárnap és ma is ott ebédeltünk Istikémmel. Vasárnap Zümi is velünk tartott.

Az elején nagyon elutasította az ötletet, nyilván nem akar elszakadni a nagyszüleitől - érthető.

Mégis úgy gondoljuk, hogy jó lesz. Több időt lehetünk együtt, mert nem kell megvárnom Istit munka után, hogy este fél hét körül induljunk haza, hanem már négykor én mehetek érte (kivéve, ha értekezletünk/elhúzódó programunk lesz, mert akkor az apja).

Szándékosan nem akartuk elkapkodni a dolgot. Decemberben, az ünnepeket még együtt, a nagy családban, január az óvodai beszoktatás ideje (nem akartuk egyszerre semmiképpen), Zádi ügyesen vette az akadályokat, bár két hetet betegállományban töltött a drágám...

Szóval így esett a választásunk februárra.

Nem kapkodjuk el a dolgot, igyekszünk betartani a fokozatosság elvét. Szeretnénk, ha Zádi olyan jó kedvű lenne az új otthonunkban, amennyire csak lehet. Természetesen hétvégenként meglátogatjuk majd a nagyszülőket, nem fog teljesen elszakadni.

Nagyon izgulunk/várjuk.

Hogy hogyan alakulnak a dolgok, igyekszem beszámolni.

Talán egyszer majd valamikor, túl az Óperencián képeket is hozok.

Nagyon-nagyon szeretünk!

Mindig velünk maradsz.

A dédunokád is emleget majd, amikor csokoládét/fagyit - finomságot eszik...

A nonplusulra...

A gyümölcsfáid...

A kerted...

Macsi...

Minden Rád emlékeztet bennünket!

Az idő múlik, csak megtanulunk a hiányoddal élni. 

2001. január 19-én, éppen 12 évvel ezelőtt lettünk egy pár.

Ő és én.

Azóta családdá teljesedtünk.