- "Nem lehet, Drágám! Anya most dolgozik, nem zavarhatjuk..."

- "Kéjem anyát!"

- "Nem lehet, Kicsim."

- "Tyúkok. Ülnek. Jajta! - Anyán!"

Ma sok dolgom volt. Mellékmeló. Muszáj...

De végre befejeztem. Egyelőre...

csak nem jutok géphez munkán kívül.

Majd. 

Bizony ám!

Ma aláírtam a szerződésem, így hivatalosan, nyolc órában dolgozom az új munkahelyemen!!!

TÁDÁÁÁM! DOBPERGÉS!

Sokat gondoltam ma egy kedves ismerősömre, aki 3 fia után szeretett volna még babát és ikerfiúkat kapott. A 33. hétben járt. Reggel kaptam a hírt, hogy kórházba került, mert a fiúcskák túl kíváncsiak a világra. Akkor úgy tűnt, lehet még marasztalni kicsit őket.

Most tudtam meg, hogy nem lehetett.

Ők már látni is akarták anyukájukat, aki eddig pocakban dédelgette őket.

Picikék, de jól vannak. Természetes módon és nagyon együttműködve tették meg a legnagyobb utat élet és élet között.

ISTEN HOZOTT BENNETEKET FIÚK!

Örülök, hogy jól vannak. Nagyon-nagyon örülök!

esténk volt. Zádi elfogadta, sőt, kérte, hogy én altassam.

Bújik, puszil, tücsök babám!

A tegnapi bejegyzésről majd még írok egy rövidet, de most nagyon nem érek rá sajnos. Igyekszem, hogy ne maradjon el.

Köszönöm a hozzá(nk)szólásokat! Sokat jelentenek!

Ölelés!

hogy írjak-e erről.

Azt hiszem, írok.

Hogy lesz-e benne valami lényeg? Vagy jutok-e valamire a végén? Még nem tudom. Mindenesetre jobb, ha tisztul a kép.

Egész délelőtt a gyarló szó magyar megfelelőjét kerestem a fejemben. Azt hiszem, a legjobb erre az esendő kifejezés. Ugye?

Írtam már sokat Gabóról. A harcokról, nehézségekről, a mégis-ekről, szeretetről, a ragaszkodásról, a kapcsolatról... sok-sok mindenről.

De azt hiszem valami fontos kimaradt.

Ez pedig a saját belső harcom, azzal a bizonyos esendőséggel, a gyarlósággal.

A Jóisten kegyes volt velünk, hogy első lélekként kaptuk őt, mert nem tudtuk saját tapasztalattal összehasonlítgatni Gabócánk kis életét. Tudtuk, hogy nagyok az elmaradások minden téren. Persze, hogy tudtuk. Igyekeztünk behozni, amit csak lehet. Segíteni őt, hogy minél teljesebb élete lehessen.

De nem volt egy nagyobb testvére, aki az egészségével nagy szakadékot húzott volna a mindennapjainkba a "normális" élet és az övé közé.

Mégis...

Tudtuk...

Olvastuk... Éreztük... Láttuk...

Olyankor, amikor egészséges babával találkoztunk. Esetleg olyannal, aki majdnem egy idős volt vele...

Szembesültünk azokkal a tényekkel, amikkel valahogyan nem néztünk szembe. - De ez így nem is igaz. Mert szembenéztünk. Tudtuk és észben tartottuk. Csak tényként kezelve, nem érzelmi úton megközelítve, hanem egy megoldandó problémaként.

Hittük, hogy a dolgok jóra fordulhatnak. Bíztunk benne, hogy (esetleg kicsit módosítva az álmainkon) valóra válhatnak a reményeink.

És akkor hozták a kisbabát, aki már tartotta a fejét (hát persze), aki már tudott mászni, amikor mi Gabót még mindig újszülöttként öleltük.

Be kell vallanom, ilyenkor bizony utat engedtem a fájdalomnak és kétségbeesésnek. Hiszen fogalmunk sem volt, mi ellen harcolunk. Nem tudtam, mit rontottam el, hol hanyagoltam el esetleg a fejlesztést, mikor kellett volna jobban erőltetnem és mit? Hova kellett volna még vinnem? Mit beadnom, mit etetnem vele, vagy egyáltalán...

Még most is, ha erre gondolok, bizony elkeserít a tudat.

Haragudtam az egészséges babák szüleire, irigyeltem őket, úgy éreztem, ők nem is tudják, milyen így élni...

Tüskéssé váltam. Ha valaki indiszkrét módon tette fel a kérdést, hogy pl. miért áll így a szeme... No, akkor beleadtam apait-anyait a válaszba. Konkrétan közöltem, hogy azért, mert nem lát! Nem törődtem vele, hogy neki ez most kellemetlen lesz, hiszen nem kellett volna így "bekérdeznie"...

Kemény időszak volt.

Most lelkiismeret furdalásom van, amiért ezt leírtam. Mintha magamat sajnáltatnám, amikor Neki volt a legnehezebb. Gabónak még fájdalmai is voltak és nem értette, mi történik körülötte...

De tényleg nem sajnáltatni akarom magam.

Csak azért írtam le ezt most, mert többen is írtátok, hogy hihetetlen számotokra, amit mi végigcsináltunk, amin keresztül mentünk...

Egyáltalán nem kiemelkedő a dolog. Vittük a saját keresztünket.

Még csak azt sem merem kijelenteni, hogy jól.

Bizony, voltak olyan gondolataim, hogy másokat hibáztattam az egészséges gyermekükért. No, ezért nagyon szégyellem magam.

Most, amikor itt egy egészséges, éles eszű, ügyes ugribugri kisember mellettem, most szégyellem csak igazán magam azokért a gondolatokért.

Nem más tehetett arról, ami történt. Nem is szabad, lehet hibást keresni.

Rengeteget kaptunk Gabótól. Nagyon sokat tanultam tőle, általa. Nem vagyok okosabb most sem. Csak tudom, amit nem tudok...

A megbocsátás pedig... Életem feladata. Kezdhetném magammal... Vagy lehetne ez a befejezés is... Majd egyszer... Talán...

Tegnap este a TV-ben ( ) elhangzott az a szókapcsolat, hogy "ugrott a fogorvos".

Zádi ezt hallotta és konkrétan húsz percig röhögött azon, hogy pocsolyába ugrott, vagy bokorba, esetleg az emeletre.

Mármint a FAROVOS. Az ugrott. Leginkább pocsolyába. Mert az olyan.

Még ma este is ezt emlegette.

Egyre többször - ma este, az altatásnál is - megtörténik, hogy spontán megpuszil (ezek már igazi, cuppanós naaagy puszik ÁM), de most este, ráfeküdt a karomra, megsimogatta, hátranyúlt az arcomhoz, akkor adott puszit és közölte, hogy "aranyos vagy". Most ilyenkor ne puszilja össze-vissza az ember? Hát, DE!