Szörnyű éjszaka után álmos gyerekkel vártuk a délutánt, amikor Nyulat ünnepeltük.

Ma kétszer is megtörtént, hogy szinte még le sem ért Zádi feje a párnára, már aludt.

Először délben. Két falat közben szunyókált. Ilyenkor megkérdeztem tőle, hogy vigyem-e lefeküdni, de a válasz az volt: "Ennem kell!".

(Ez zádiul annyit tesz - éhes vagyok.)

Minden falatba belealudt. Már attól féltünk, az utolsó falat a szájában marad és megfullad...

Falatonként kérdeztem tőle - különböző szórenddel, hogy jóllakott-e (a válasz "NEM" volt), eleget evett-e ("NEM"), készen van-e... "KÉSZEN!" - De menjek vele aludni én is. 

Elvittük. Apja és én. Lefeküdtünk mellé mindketten. Mosolyogva nyugtázta a dolgot és már aludt is. - Lehet, hogy még előbb, és csak álmában mosolygott. 

Este majdnem ugyanez.

Ahogy leért a feje, már aludt is.

Nyugodt, szép éjszakát kívánok magunknak - és persze nektek is!!!  

"HISZEK A TÜNDÉREKBEN!!!"

Szeretem a színházat. Az épületet, a csodát, ami ott történik.

Ma egy ilyen csodának voltam a tanúja.

A Pán Péter című előadást eddig még sajnos nem láttam, csak ma, az utolsó előadásán kaptam meg az élményt.

A gyermekdarabok sajátossága, hogy a közönség "élőbb", hangosabb, egyértelműbb reakciókat ad.

Ma volt egy jelenet, ami után sokáig nem tudtam abbahagyni a pityergést (kívül) és igyekeztem összekanalazni magam a romjaimból (belül).

Hogy érthető legyen: a történet elején Pán Péter elmesélni, hogy már alig élnek tündérek, mert amikor egy gyermek kimondja, hogy nem hisz a tündérekben, akkor valahol egy tündér meghal...

A jelenetben Csingiling, a tündér megissza Pán Péter gyógyszerét, mert azt Hook kapitány megmérgezte. Inkább ő issza meg, csak Péternek ne essen baja.

Szegény Csingilig haldoklik. Egyre kisebb a fénye ereje, egyre csendesebben csilingel... Péter félti őt. Elkezdi mondogatni, hogy hisz a tündérekben - ezzel akarja meggyógyítani Csingilinget.

Elmondja párszor, de semmi javulást nem lát.

Egyszerre felsóhajt, hogy bárcsak minden gyerek egyszerre mondaná, akkor biztosan meggyógyulna...

Kis csönd következett, majd egy csöppke hang cérnavékony határozatlansággal bekiabált: "HISZEK A TÜNDÉREKBEN!" - Na, most is sírok...

A kisgyerek, aki hisz a szavak gyógyító erejében! A gyermeki lélek, amely a gyógypuszit csodaszernek tekinti. A bizonyossága, hogy igenis vissza tudja fordítani a rossz dolgokat...

Bár én is tudtam volna így gyógyítani...

Az édesanya, aki haza várja a gyermekeit, és nem csügged...

A nagy találkozás! - Ekkor egy másik vékonyka gyermekhang kiáltott bele a csendbe - "VISSZAJÖTTEK!"

Igen! Kell a varázslat! Kell a hit, a bizonyosság! Kellenek csodák! Kellenek olyan darabok, amelyeken az ember belül zokog.

Sajnálja az elvesztett illúziókat, a reményeket, a visszafordíthatatlan dolgokat, történéseket...

DE HISZEK A TÜNDÉREKBEN!!!

Most, hogy elolvastam a szombati bejegyzést, látom, hogy tényleg nem írtam be pontosan a történteket. Valóban egyetlen cérnácska hang kezdte a HISZEK A TÜNDÉREKBEN kiabálást, de őt az egész nézőtér összes picikéje követte. Teljes hangerővel, hittel, bizonyossággal. Csodálatos élmény volt!

jobban van a nagylegény!!!

Este még volt egy kis hőemelkedése, de hamar lenyomtuk, azután viszont semmi probléma tovább.

Már akkor gyanakodnunk kellett volna, hogy lassan rendeződnek a dolgok, amikor a dédi-féle zöldbablevesből 6, azaz HAT merőkanálnyit evett meg. Jó 2 felnőtt tányérnyi adag levest!

Ma reggel láztalanul ébredt.

Vittünk az orvoshoz vizeletmintát (mert fájlalta a pisilést előző két reggel - bár napközben nem - szóval vittük, de nagy küzdelem árán jutottunk hozzá. Csibémnek felragasztottam már éjfélkor (átaludta a manővert), hogy biztosan sikerrel járjunk - HAHAHA...

Reggel egyetlen csepp sem volt benne. Kértem, hogy akkor az üvegbe célozzon (ami elő volt már készítve), de azt mondta "SZÓSEJÓLA!"

Varázsoltunk, lelkére beszéltünk, de nem... Így a pisi a biliben kötött ki, abból vittük a mintát. Bocs, hogy ilyet írok, de a bilink még kakiszűz, így a doki szerint semmi gond.

Egy szó, mint száz, a lényeg, hogy a vizelete negatív lett.

Az orvos meghallgatta, megvizsgálta és úgy találta, hogy túlesett az eseten a mi kis manónk.

Ma egész nap elevenkedett, evett, aludt és jól érezte magát.

A mai új kifejezés pedig: "Ne csúfolj ki!!!" - És jól használta ÁM!

tart még.

Az étvágya gyatra, bár a dédi féle zöldbab leves azért mégiscsak lecsúszott délután, hála a jó Istennek!

Az éjjel végig durván lázas volt. Hajnali 4-ig borogattam és gyógyszereztem, akkor közölte, hogy most menjek, mert az apjával van dolga...

Akkor Isti átvette, így mégis aludtam kb. 2,5 órát. Az elmúlt két nap összesen így majdnem 6-ot sikerült aludnom. ... ... Mint az elején, amikor megszületett.

De most nem is ez a lényeg.

Szegénykém hasfájásra, fájó pisilésre panaszkodott "lázbanreggel". Csak így tudom nevezni, amikor forró bőrrel ébred és alig tud ébren maradni.

Jó lenne, ha már végre túl lennének ezen. Annyira sajnálom.

Ma a nagy dolgoknál is látszott, hogy valami bujkál a kis szervezetében. De a pisiléssel napközben nem volt gond.

Mindenesetre ma éjjel a pisigyűjtéssel leszek elfoglalva. "Vicces" manőver lesz.

Majd kiderül.

Talán egy tündérhajszálnyira jobban van, mint tegnap.

De tényleg nem több a javulás.

Bízom benne, hogy lassan túlesik rajta. 

Úgy tűnik, megint sikerült beszereznünk a csak "3 napos láz"-ként emlegetett korábbi vendégünket.

Tipikusak a tünetek - szerintem.

Reggel persze a dokinál kezdtünk, mert éjjel fél 2-kor megint belázasodott és nem akart lejjebb menni, bármit is varázsoltam.

Szegény babám, a borogatás cserék alkalmával mindig azt mondta, "Anya, fáj! Nagyon fáj!"... Na, ilyenkor ne szakadjon meg az ember szíve...

Alig tudtam felébreszteni, hogy indulhassunk az orvoshoz. Nem volt éhes, alig evett.

Az orvosra várva végig nekem támaszkodott - pontosabban rám dőlt. Alig mocorgott. Cipeltette magát. Nagyon gyenge volt. Mire odaértünk, megint magas láza lett.

Alapos vizsgálat után megtudtam, hogy - nem a torka, nem a tüdeje, nem az arcürege, és hála Istennek nem is az agya - nem agyhártyagyulladás.

Doki bácsink nem tudta megmondani, hogy rá akar-e húzódni a fülére, mert icipicit meg van duzzadva a nyirokcsomója, de úgy gondolta inkább nem, mint igen.

Pénteken mindenesetre újra látni szeretné. Addig is a láz csillapítására ki lettem képezve - ezt a tudást igyekeztem a nagyszülőkkel is elsajátíttatni, mielőtt dolgozni indultam.

Mert doki után hazahoztam a csibémet és indulnom is kellett.

Szegénykém olyan gyámoltalannak tűnt. Nem futkosott az én örökmozgóm. Csak feküdt és nézelődött. Ez megviselt.

Nem pánikoltam be, csak nem szeretem, hogy nem tudom csillapítani a lázát.

Na, de majd most! Reggel én adtam be az első adag (első féle) lázcsillapítót, azután apósom volt résen. A kettő végül megoldotta a problémát, egészen estig. Akkor megint volt egy körünk, de addigra a Cataflam-csodaszer itthon volt, így este az volt a soros.

Most már több ereje van. Ebédet is evett ügyesen, bár az uzsonna és a vacsora meglehetős kivetnivalókat hagy maga után.

Sebaj, majd ha meggyógyul, mindent pótol. Úgy szokott lenni.

Csak tartsunk már ott.

Tudom! Anyuka! Ez a gyerek egy egészséges gyerek! Tessék úgy kezelni! Egészséges gyerek, egészséges gyerekbetegségekkel.

18:00 - 38^oC - Egyéb tünet nincs - 5 ml Nurofen

18:20 - 38,3^oC - ???

18:30 - 37,6 ^oC - Na VÉGRE!!!

Van a városban valami hasmenéses - hányós történet. Remélem nem lesz szerencsénk hozzá. Mindenesetre holnap elviszem dokihoz, mert ha a torka az ok, azt bizony nem tudom itthon felderíteni. Nézegettem én, kértem, hogy nyissa nagyra a száját, dugja ki a nyelvét, de nem láttam semmit.

Szóval még az is lehet.

Délben nem nagyon volt étvágya, délután sem nagyon eszegetett, lehet, hogy nem esik jól a nyelés.

De a pocakját is fájlalta.

Tényleg nem tudom.

Remélem holnap okosabb leszek.

Mindenesetre ma - még a láz előtt, kaptam egy sms-t.

Picike fiúpalánta, akinek már a születése utáni időszaka is eseménydús volt, most ismét aggodalmas napokat, heteket hozott a családjának.

Imádkozom értük és kérem a szabad kapacitásokat ugyanerre.

Kemény dolog ez. Megint az a bizonyos kórház, ahol nem vették észre, nem foglalkoztak vele, nem kezelték a bajt...

Ugyanakkor bennem van még a ma reggeli totálisan béna sofőr, aki a tehetetlenkedésével erősen feltartott egy szirénázó rohammentőt.

Egy NAGY pofon ragadt a kezemben akkor.

Nem vagyok verekedős, de ez az a dolog, ami ökölbe rántja a kezem. Nem ütök. Benne ragad. Most is zsibbad, ha eszembe jut.

Tudom, milyen benne ülni abban a mentőben.

"Anyuci! Beszagótam! Színhászba! Hol?"

"Nézőtéren Drágám!!!"

"Jóvolt!...Guszti! Szia! Mondta..."

Színházas élmények. Kétéves szemmel...

Szeretem, hogy így éli meg. Szeretem, hogy szereti, amit én is annyira szeretek.

Holnap pedig elmesélem Gusztinak... Mert aranyos.