Ez a nap szombatra esett. 2006. március 18. Nagyapám névnapja...

Aznap is dolgoztam, mert nehezen haladtam a kapott feladattal. Istinek angol órája volt. Nem voltunk messze egymástól. Légvonalban csak párszáz méterre.

Akkor végeztem el életem első kétcsíkos terhességtesztjét. Nem láttam a boldogságtól.

Gabó szólt, hogy érkezni fog hozzánk.

Teljesen más volt még akkor az életem. Én is más voltam. Azt hiszem, mindannyian megváltoztunk ez alatt az idő alatt...

Mindenki, aki ismerte Gabót, aki szeret minket.

Megváltoztunk. Az értékrendünk alakult át teljesen.

El sem tudtam képzelni, hogy mi minden történhet.

Nem véletlen, hogy azóta már a horoszkópot sem vagyok hajlandó elolvasni. Régebben még vigyorogtam rajta egy sort. Mára tudom, hogy veszélyes dolog lenne a jövőt látni, mert akkor az ember feladná.

Előre nem hinné el, hogy bizonyos dolgokat túl lehet élni...

Túlélni?

Nem, csak élni vele együtt, annak ellenére...

Na, de nem is erről akartam ma írni. Csak valahogy ezeket a billentyűket sikerült lenyomni.

Sokkal de sokkal többször gondolok Gabóra, mint ahányszor itt megjelenik.

Millió dolog emlékeztet, mindent szeretnék neki elmondani, mindennek a részesévé tenném, ha tehetném.

Mégsem írom ide folyton, hiszen nem tehetem.

A szívemben, a fejemben létezik egy párhuzamos világ - vele együtt - de a látható és érezhető dolgok is folynak a maguk medrében. Ennek akadályt képezhetnének a gondolataim.

Most nem vagyok abban biztos, hogy ezt jól el tudtam magyarázni.

Pedig többre nem futja.

A tapasztalati világ hírei közül a legfontosabb, hogy Zádi ma végre nem volt lázas!

Hála Istennek kifelé megyünk a bajokból talán.

Holnap mindenesetre doki. Fütyi ügyek is vannak... sajnos... pedig... na, majd meglátjuk.

Igen, szerencsétlen hírnök jár mindig a legrosszabbul.

Esetünkben nyilvánvaló, hogy nem a láz az OK, csak a tünet. "Ő" mutatja, hogy bizony van ott valami. De mi mégis ellene küzdünk.

Próbálom visszaszorítani, de egyelőre csak csatákat nyertünk. Nehéz meccsek voltak.

Tegnap egész éjjel a láz és hőemelkedés határán mozgott, reggel 37,9^oC-cel ébredt. Megkapta a reggeli adag Panadolt, amit gyulladáscsökkentésre (is) alkalmazunk és stabil 37,4-et produkált vele.

Délelőtt már-már azt hittem, hogy olyan gyorsan átesik az egészen, mint Nyúl legkisebb fia, de a délutáni alvásból megintcsak lázasan ébredt. 38,4^oC makacskodott kb. egy órán át, hiába kapott rá Nurofent. Azért egy órás kitartó anyára csimpaszkodással mégiscsak legyűrtük a betolakodót!!!

Az este majdnem eseménytelenné vált, ám hihetetlen mennyiségű könnyecske áztatta végül. A fürdés sem tetszett, a pizsi sem volt jó, az ágya sem fogadta barátsággal. Végül aztán összeölelkezve mégiscsak át tudtunk billenni az álmok világába.

Igen, mindketten... Végülis tegnap éjjel 4 és 6 között aludtam csak valamennyit.

Tudom, Egyismerősöm! Más is van ezzel így, sőt, még ígyebbül...

Most már csak azt remélem, hogy szép álmok viszik magukkal Zümi gondolatait. Legalább ma aludjon jól szegénykém! Most nem is lázas, az előbb néztem...

amik meghatározóak az ember életében...

Olyanok, amik megkerülhetetlenül bekövetkeznek, mert ahhoz, hogy azzá lehessünk, akikké válnunk kell, ezeket meg kell tapasztalnunk.

Hú, ez most fellengzősen hangozhat. Nem is olvasom vissza hangosan semmiképpen!

Nos, csak azt szeretném elmesélni, hogy ma volt két ilyen pillanat az életemben.

Az első egy találkozás. Úgy érzem, dolgunk lesz még egymással. Ma hozott minket először össze a sors (és Ilike ), de hiszem, hogy nem volt véletlen.

Azt, hogy mikor fogunk újra összefutni, nem tudom. Azt sem, hogy mikor beszélünk legközelebb. De meg fog történni. Csak azért imádkozom, hogy a lehető legjobb híreket mondja majd akkor nekem...

De ha úgy alakul, hogy csak reményt szeretne valahonnan meríteni, bízom benne, hogy a bennem gyűlt hit elegendő lesz mindkettőnknek...

A másik pillanat az volt, amikor indulásra készen álltam, hogy fussak vissza a városba (dolgoznom kellett volna még egy keveset), de Zádi láza nemhogy lefelé nem indult, de magasabb lett.

Tudtam, hogy mennem kellene. Tudtam, hogy az apja tökéletesen meg tudná oldani a helyzetet (jobban is, mint én, mert nem frászol úgy be, mint én...), ráadásul itthon volt/van mindkét nagyszülő is... De nem tudtam elmenni. Nem ment. Elesetten, lázasan nem hagyhattam itthon.

Én kellettem neki, hozzám bújt, belém fúrta az arcát, tőlem kérte, hogy fogjam a kezeit és a lábait, amíg bele tudtam diktálni valami kevés ennivalót.

Tőlem várta a gyógyszert, az én ölembe hajtotta a fejecskéjét és valószínűleg tényleg meg tudták volna oldani nélkülem is a dolgot, de én belehaltam volna, ha el kell mennem.

Nem mentem.

Telefonáltam.

Bízom benne, hogy tényleg megértik. De ha nem... akkor sem mehettem így el.

Drága picikém.

Az előbb megébredt, amíg a lázcsillapítót bevette. Felnézett és azt mondta: a csudába... Mérges, mert nincs jól.

Tudom, hogy túlesik rajta.

Tudom, hogy egészséges gyermeknél nem kell úgy rettegni a láztól, mint Gabónál kellett...

Sok idő el kell, hogy múljon, amíg ezek a dolgok a helyükre kerülnek... De az is lehet, hogy nem is fognak...

ennyire nyűgös Zümikém, mint tegnap éjjel és ma napközben.

Nem tudom, mi lelhette, nem is fogok találgatni. ... ... ... De, hogy lássátok, nem vittek el az UFO-k, mégis idebiggyesztem, hogy alighanem bujkálhat benne valami.

Tegnap éjszaka úgy tűnt, be van dugulva az orra, és sokszor, nagyon sokszor felsírt.

Napközben is elég nyűgös volt, csak addig lehetett kizökkenteni a morciból, amíg apja láncfűrészezett a szüleimnél. Na, ez nagyon tetszett neki. Felmászott a létra tetejére És onnan kémlelte az eseményeket. (Nyilván tisztes távolságból.)

De amikor be kellett menni ebédelni, az én jóétkű manócskám alig akart valamit legyűrni. Ma igazán nem volt jó étvágya sem (persze azért a nagyapja szendvicséből akkurátusan kiette a szalámit - igen, többszöri újra töltés után is...)

Nem tudom, nem tudom...

Mindenesetre most este mintha meleg lett volna a bőre, de láza nem volt. Azért most adtam neki Panadolt. Az lázcsillapító, gyulladáscsökkentő.

* Fogacska ügy

ennyire nyűgös Zümikém, mint tegnap éjjel és ma napközben.

Nem tudom mi lelhette, nem is fogok találgatni. ... ... ... De, hogy lássátok, nem vittek el az UFO-k, mégis idebiggyesztem, hogy alighanem bújkálhat benne valami.

Tegnap éjszaka úgy tűnt, be van dugulva az orra, és sokszor, nagyon sokszor felsírt.

Napközben is elég nyűgös volt, csak addig lehetett kizökkenteni a morciból, amíg apja láncfűrészezett a szüleimnél. Na, ez nagyon tetszett neki. Felmászott a létra tetejére És onnan kémlelte az eseményeket. (Nyilván tisztes távolságból.)

De amikor be kellett menni ebédelni, az én jóétkű manócskám alig akart valamit legyűrni. Ma igazán nem volt jó étvágya sem (persze azért a nagyapja szendvicséből akkurátusan kiette a szalámit - igen, többszöri újra töltés után is...)

Nem tudom, nem tudom...

Mindenesetre most este mintha meleg lett volna a bőre, de láza nem volt. Azért most adtam neki Panadolt. Az lázcsillapító, gyulladáscsökkentő.

* Fogacska ügy

* F*si vírus - hígabb eredmény, de nem többszöri és nem is annyira feltűnően - inkább nem, mint igen

* Lázas vírus

Nem tudom, nem tudom...

Na, mégiscsak nekiálltam spekulálni...

Ez én vagyok. Igen.

Majd kiderül. Persze mikor máskor, mint a régen várt négynapos ünnepben???

(Mellesleg holnap úgyis dolgozom...)

Ezt kiabálta az én piciri fiam ma délben, amikor hazaugrottam nagymamával. Nekem még vissza kellett mennem dolgozni, de ő azt hitte, hogy hazahozom aludni.

Ezért kezdett bele a műsorba, hogy feltétlenül maradnia kell az unokatesóival.

:-)

Maradt.

Jól érzi magát hála Istennek!

Most pedig fellövöm a pizsit! 

"Öjelem! Felvegyél! Szorongass! Sétálom!"

Ezzel ébredt ma Zümikém.

Kérte, hogy bújjak mellé, simogassam, szeretgessem, ne keljek fel mellőle semmiképpen!

Apjának pedig a fentieket sorolta pillanatok alatt, amikor belépett a szobába.

"Apuci" fel is vette, szorongatta, ölelte, sétált vele. Töltődtek.

Amint viszont a reggeli lecsúszott, azonnal indulni akart az unokatesóihoz.

Látszólag a legeslegjobb dolog történt vele azzal, hogy mi dolgozunk és ő unokatesózik.

A reggeli töltődések mutatják, hogy talán mégis az lenne a legjobb, ha mindenki, akit szeret körülötte lenne, és ő úgy lenne az unokatesókkal...

Persze semmi sem tökéletes...

Sebaj, itt a hosszú hétvége. Csak én fogok dolgozni kettő kicsit...

Postást játszik, játék állatokat etet, altat, betakar, gyógyít... Nagyfiú!

Engem megdicsért a kisfiam!!!

Tegnap reggel az apja az ágyba hozta nekem... a gyógyszerem. 

Zádi végignézte, hogy beveszem, megsimogatta az arcom, és azt mondta:

"Ügyes! Szépen beveszed!" - 

Megköszöntem neki.

Ma pedig azt mondta, "ANYUCI"

Azt hiszem ez a legeslegeslegszebb szó a világon. ( Na, nem azért, mert az én vagyok...   )