az új munkámat nagyon.

Sok energiára van szükség hozzá, de van látszatja a dolgoknak.

Végre valahol éppen azt várják el, hogy ötleteljek, megoldjam a problémákat.

Meg kell még valahol találni az egészséges egyensúlyt, hogy ne kelljen lelkiismeret furdalást éreznem, amiért ilyen hirtelen kiszakadtam Zádi mindennapjainak jó részéből.

Remélem, majd kialakul a rendszer - valahogyan.

Ígértem, hogy elárulom, mi is ez. A helyi színháznál dolgozom. A munkaköröm pedig meglehetősen kreatív.

Szeretem. Tényleg.

Engem már óvodás koromban lenyűgözött a színház. Az első szakdolgozatomat is a színházról írtam.

Egy varázslatos világ, aminek lelke, hangulata, szaga, hangjai vannak.

Úgy érzem, a legvalóságosabb művészeti megnyilvánulás. Mert akkor, abban a pillanatban, azokkal az emberekkel (színészekkel és nézőkkel) történik.

Helye, ideje, és megismételhetetlensége van. Hiába játszanak egy darabot sokszor, minden alkalommal mégis más...

Tegnap felfedeztem, hogy az irodámmal szemben lévő ajtó éppen a színpad fölé vezet.

Úgy éreztem magam, mint amikor a karácsonyfa alatt a csomagolópapír alól, kikandikál a várva-várt ajándék...

Ha bezsúfolódik a napom, kilógok az irodából, 3 lépcsőfok után be tudok osonni a nézőtérre. Amikor nincs előadás, sötét van, de érezni lehet a teret, a lehetőséget, a székek alatt, között megbújó csodát...

Akkora energiatöltetet kapok ezektől a percektől, hogy úgy érzem, bármire képes lennék.

Hálát adok minden nap, hogy ide kerültem.

Zádikám boldog, mert ma is unokatesózhatott egész nap, este pedig vigyorogva kiabál nekünk az ablakon át, hogy örül, hogy megjöttünk és siessünk hozzá.

Szeretni való gombóckám boldog, és a nagyszüleivel teljesen biztonságban érzi magát.

(A nagyszülők pedig erőteljesen kifáradnak azért a fél, de időnként megesik, hogy egész napos rohanás után...)

Reménykedem, hogy tényleg megtaláljuk az egyensúlyt. Dolgozunk rajta!