nos, az elmaradt. Bocsi!

De ma legalább sok mindenről beszámolhatok.

Éjszaka, de még délelőtt is köhögött Zádikám elég csúnyán. Reggel eldöntöttem, hogy orvoshoz viszem. Aztán délelőtt (nyomtalanul eltűnt a köhögés...) visszakoztam, hogy mégsem megyünk. Csakhogy addigra már bejelentettem magunkat... Szegény dokinak mondtam én, hogy tudom, hogy semmi baja, csak szeretném, ha meghallgatná, mert nem lenne jó, ha az apjához hasonlóan egy hónapon keresztül köhögne szegénykém.

Így jutottunk el végül a doktor bácsihoz. Meghallgatta, alaposan megvizsgálta és nem látott/hallott semmit, így aztán én is megnyugodtam.

De egyúttal elkészült Zádikám 2 éves státusza is.

Akkor a méretek:

- 86 cm

- 12,5 kg

A fogak számát illetően eltérő számítások adódtak...

Nagyon okos, ügyes nagyfiú volt a vizsgálatok közben. Szépen együttműködött, nem nyűgösködött kicsit sem.

Büszke voltam rá nagyon.

A délutáni alvás után pedig olyat mondott, hogy teljesen elolvadtam.

Amint felébredt, kicsit magamhoz ölelgettem, remélve, hogy közvetlenül ébredés után még nem lesz annyi halaszthatatlan teendője, hogy ne érne rá kicsit muszogni velem.

Szóval az ölembe vettem, ölelgettem, puszilgattam, és azt mondtam neki, hogy szeretem (minő meglepetés ).

Erre az én nagyfiam azt válaszolta: "Éjzem!"

Szeretemszeretemszeretem!!! ÉJZIÉJZIÉJZI...

Ja, és történt még valami...

Most azok, akik eddig nem tartottak teljesen elmebajosnak, szintén beállnak majd a sorba, hogy ideg, vagy elmegyógyászért kiáltsanak, tudom.

Szóval...

Mi már réges-régen megbeszéltük Istivel, hogy ha ne adj' Isten történik velünk valami, szeretnénk a szerveinket felajánlani.

Nem, nem szándékozunk holnaptól alulról közelíteni az ibolya felé! Nem akarunk meghalni és bízunk benne, hogy sokáig, nagyon sokáig nem fog előkerülni ez a téma.

De aki már egyszer megégette magát, az nem legyint az élet kellemetlenebb témái felé azzal a lendülettel, hogy "miért pont velem történne ilyesmi?"... Tudjuk, hogy bármi bármikor megtörténhet...

De nem keseregni akarok, vagy előre temetni magam. Sőt!

Egy ideje azon gondolkozom, hogy szeretnék vért adni.

Eddig valahogy mindig úgy jött össze, hogy nem tehettem. Előbb a súlyom nem volt meg hozzá... (Na, az most megvan...), Azután olyan gyógyszereket szedtem, amik mellett nem lehetett, majd kismama voltam, azután szoptattam.

Most lenne először, hogy adhatnék vért.

Na, igen. De Gabóca betegségének okát bizony megtalálták a véremben.

Ezért végképp nem mertem. Nem kockáztathatom meg, hogy a "segítségemmel" valakit megbetegítek...

Sok-sok tépelődés után, ma felhívtam a patológust, aki Gabó betegségét végül azonosította. (Emlékezett rám. )

Pár percet beszéltünk csak, nagyon kedves volt végig. Megkérdeztem tőle, mit gondol.

Azt mondta, nyugodtan adhatok vért és KÉSŐBB... ha úgy adódna, a szerveimmel sem ártok senkinek, így felajánlhatom.

Nem, nem akarok morbid lenni.

Csak azért írtam erről itt és most, mert fontosnak tartom ezt a témát.

Ha az ember a távozása után másokon segíteni tud, akkor miért ne tegye meg?

Minél többen gondolkozunk így, annál több embert menthetünk meg, akiknek az életükhöz elengedhetetlen ez a fajta gondoskodás.

Valahogy nem beszédtéma a halál. Kellemetlen, kerülendő gondolat sokak számára (a legtöbbek számára). Nem hiszem, hogy ennek kellene meghatároznia az életünket, de én úgy érzem, nekem előre kell gondoskodnom bizonyos dolgokról. Legalább elmondom, mit szeretnék, hogy ha netán mégis előfordulna, ne legyen kérdés a dolog.

Most éppen azon gondolkozom, ezt itt merjem-e hagyni. Egyszerűbb lenne privátnak hagyni, akkor nem okoznék vele kellemetlen érzéseket másokban.

Mégis azt hiszem, itt hagyom.

Ez is én vagyok.

Ezek a gondolataim.

Bizony, szorongtam attól, hogy a kívánságom, hogy másokon segíthessek veszélyes lehet.

Most örülök, hogy ugyanúgy megtehetem, mint bárki más...