Tegnap nem működött a blogol.

Csak remélni mertem, hogy nem omlik össze menthetetlenül.

Istennek hála, most rendben van és még az írások is megmaradtak.

Sajnálom, hogy az előző bejegyzés nem készülhetett el, mert Zádi élete első "szánkózását" (bobozását) szerettem volna még frissen megörökíteni.

Végül annyira felbosszantott, hogy nem tudok bejutni a blogra, hogy hagytam a csudába...

De a lényeg: Zádi élvezte a csúszást. Végig kiabált, hogy "VIGYÁAT! VIGYÁZAT!", majd amikor leértünk, azt mondta "KIABÁLTAM!", végül azt, hogy "MÉGEGYSZER!"

Szóval nagyon jól éreztük magunkat.

Csúszott apával és velem is.

Lapátolta a havat veszett módon, hógolyózni akart.

Nagyon szereti a telet.

Sokkal nehezebb boldogulni vele, mert állandóan kint lenne, de a hideg miatt ezt azért mégsem lehet.

Egyre ügyesebben próbálgat egyedül enni (ennek még sokszor csúnya - legalábbis meglehetősen maszatos a végeredménye).

Amikor valami ügyeset tesz, azonnal mondogatja, hogy "DADUS", mert el kell majd mesélnem a bölcsődei dajkának, mennyire ügyes is az én nagy fiam...

Ez az egész úgy kezdődött, hogy elkezdtem mondogatni neki, hogy aki ilyen ügyes, az nemsokára mehet majd a bölcsődébe a babákhoz...

Szeretném, ha a lehető legzökkenőmentesebben alakulna majd a beszoktatás, amikor eljön az ideje.

Úgy logikáztam, hogy nagyobb kedve lesz hozzá, ha már előre felkeltem az érdeklődését és lebegtetem előtte a dolgot, mintegy jutalomként...

Egyelőre úgy néz ki, beválik.

Mindenesetre a DADUS nálunk valami csodalényként leledzik, akinek a varázskulcs a kezében van a babák birodalmához...

Babák, babák... Zádi nagyon élvezi a gyerektársaságot...