Hol is kezdjem?

Megérkeztünk Karcagra...

Dédikénél vendégek voltak (részben azért is siettünk olyan nagyon, hogy még ott találjuk őket a szokásos előkarácsonyi vacsorán).

Már az utazás is kalandos volt, hiszen olyan ködbe érkeztünk Kecskemétnél, hogy az orrunk hegyéig sem láttunk az autóból. Zümikém éppen ott ébredt fel a délutáni alvásából, így a nehezebb szakaszt ébren töltötte, sűrűn ismételgetve, hogy kapcsoljam fel a lámpát... (Már fél6 volt, így alaposan besötétedett, cifrázva a köd miatt érzett boldogságunkat).

Lassan, végig azon imádkozva, hogy nehogy kivilágítatlan kerékpáros legyen előttünk, de mégis HAZAértünk.

Szóval a vendégek már nagyon várták a család legifjabb tagját, aki minden neveltetését sutba dobva, a konyhába érkezve köszönés kelyett a következőt bírta mondani: KÓBÁSZ!

Nos, ezt nem is taglalnám tovább...

Khm. De tényleg.

Nyilván nagy derültséget okozott a hallgatóságban. Kisebb ajándékozás következett, nagy örömet okozott a viszontlátás.

Zádi úgy élt OTTHON, mint ITTHON.

Október elején jutottunk haza legutóbb, mégis tökéletesen feltalálta magát. Minden és mindenki ismerős volt neki.

Dédike és Judit pedig annyira a barátai lettek, hogy nem is akart a közelükből elmenni.

Másnap az én kedvenc (és egyben egyetlen) keresztanyám hazautazott egy pár napra, hogy szilveszterre érkezzen megint hozzánk.

Zádi sírva engedte el az ő csatangolós párját.

De már aznap délutánra programunk is volt.

Ilyenkor, amikor végre otthon vagyunk, és tényleg csak ilyenkor tudjuk a rokonokat sorra meglátogatni (most azért mégis akadt olyan rokon is, akihez már sajnos nem jutottunk el...).

Így esett, hogy a látogatásokat azonnal meg is kezdtük.

Zádi babám annyira jellegzetesen hozza az Y kromoszójából előtörő érdeklődési kört, hogy kapkodom is a fejem rendesen, nehogy kijavítson, hogy az előbb látott, általam egysezrűen csak teherautónak nevezett autó bizony egy nyerges vontató...

Így aztán nem lepődtem meg, hogy az előre beharangozott kombájn és állathad Zádira hihetetlen izgalmakkal hatott.

Odaérkezésünk után le sem akarta venni a kabátját, mert szólt, hogy neki kombájnt kell néznie és malacokat, meg búzát.

Azért egy kis kacsasülttel meg lehetett győzni, hogy a házban is akadnak érdekes dolgok, de amint a pocak telítődött, már húzta is kifelé apját és Imrénket (anyukám unokatestvérét), mert az egész világot a zsebébe akarta tuszkolni.

Mamikám beszervezett az otthon töltött "üres" óráinkra egy-egy gyermeklátogatót is, hogy Zádinak legyen kivel játszania.

Így érkezett meg hozzá Gergő, a szemben lakó 4 éves nagyfiú, Kende és Keán, az 5 és másfél éves testvérpár is.

De jöttek a szomszédok is, így Zádi mindig újabb és újabb meglepetésekkel gazdagodott.

Az egyik ilyen meglepetés Regő volt, a "mókus".

Igen, "MÓKUS"! Tessék elfogadni és passz!

Valójában a Jégkorszak 2. egyik szereplőjeként árusították, de nem a mókus, nem a lajhár és még csak nem is az oposszum, hanem ezek keveréke...

Igen érdekesen néz ki.

Sebaj, a lényeg, hogy Zádinak azonnal lemókusoztuk és azóta elválaszthatatlanok.

Aki ismeri a családunkat, annak információs értékkel bír, hogy Zádi elnevezésében először a Vigh Öcsi nevet kapta a móki...

Aki nem, attól most bocsi, de nem magyarázkodom.

Regő végül a második, vagy harmadik napon kapta meg a végleges, Vigh Öcsi Regő nevet, de röviden csak regőzzük.

(A mai nap fényességes hozadéka, hogy Regőn már sapka és kendő van, nehogy megfázzon odakint.

Nem lehet Zádit lebeszélni erről.

Ha neki kell sapi, Regőnek is.

Ja, akinek eddig nem volt nyilvánvaló, a Regő nevet Batros Erikának köszönhetjük. És az ügyeleten Zádi türelmes viselkedését és az ügyeleten a doktornő felé bizalommal fordulást is neki, pontosabban Bogyó és Babóca fülgyulladásának...

Istinek eszébe jutott a váróteremben, hogy emlékeztesse Zádit arra a részre, én pedig teljesen idegesen, mégis hálásan néztem életem párjára, amiért ez eszébe jutott.

De ez még az utazás előtti dokizás volt ám! Karcagon nem mentünk orvoshoz.

Zádi és apa szépen szedték az antibiotikumot, naponta kb 4-5 liter hársfa teát ittunk. Isti mézzel, Zádi üresen, é cukorral.

Szegény mamikám gondosan ápolt bennünket, folyamatosan adagolva belénk a gyöngytyúk, és kacsahúslevest. - Szerintem különben ettől gyógyultunk meg!!!

Amikor jobban ettünk, temetőbe mentünk, hogy azokhoz is beköszönhessünk, akik már nem ölelhetőek a számunkra.

Amikorra az antibiotikum elfogyott, akkor következhettek apukám unokatesói, akiknél 5 gyermek van, és akikhez nem akartunk bacit vinni.

Zádi tobzódott a gyerekek között! Fel sem tudnám sorolni, mi mindent játszottak.

31-én Katáék jöttek, Zádi keresztszülei, a mi kis keresztlányunkkal.

Egyetlen baj van csak ezekkel a találkozókkal. Túl hamar elröppen az idő.

Zádi és Zsófika nagyon jól megértették egymást. Zümi szavaival élve "hamasat" játszottak. (HATALMASAT - ha valaki nem értené azonnal az én "gúz"-om beszédét. (Gézengúz)

2012-be átkártyáztuk magunkat Dédivel, Keresztanyámmal és Pistivel, a szomszédunkban lakó cukrásszal, aki családtag nálunk.

Jókat nevettünk, nem tévéztünk.

Mielőtt haza indultunk volna, még újra kimentünk a temetőbe, hogy Dédi is kijusson még egyszer autóval, még a rossz idő előtt, mert utána nehezebben boldogul.

Persze azért megy, de mégis jobb volt így.

Elvittük Zádit az ükapjához és ükanyjához is.

Nekem sokat jelent, hogy meg tudom mutatni neki a gyökereit.

Így is, úgy is...

Ezekről a gyökerekről annyit, hogy amikor megérkeztünk, Zádi kibökte a szekrényre akasztva nagyapám fokosát, amit még 1975-ben hozott magának.

Onnantól kezdve, amikor csak tudott (nem volt másik gyerek a közelben - azt azért nem mertük megkockáztatni, hogy azzal kardozzon), azzal játszott.

... khm... fúvócsőnek használta, mert a tv-ben látta, hogy az Amazonas erdeiben is így vadásznak... Máskor fejszének nevezte és "fát vágott" vele...

Nagy volt a mulatság!!!

De most itt mutatnom kell valamit.

Katáéktól kapott Zádi egy könyvet, amiben ez a vers is benne van.

Dédi találta meg, aztán átadta nekem elolvasni... bőgtem... Aztán átadtam keresztanyámnak... bőgött...

Azóta sem tudom felolvasni Zádinak.

Majd talán Isti...