Előre is bocsánatot kérek a szójátékért.

Szóval...

Ma disznóvágáson voltunk. Mi ebből csak annyit érzékeltünk, hogy odakint nagy munka folyik, mindenki sürög-forog, a babák és anyukáik bent a melegben békésen... fegyelmeznek... 

Két apróság, mindkettő totyogós, az egyik otthoni környezetben - minden kipróbált csínytevést meg tud tanítani az enyémnek, aki még nem mozog otthonosan...

De nyilván Zádit sem kell félteni, a saját köreit ő is "megfutja".

Bemászik, kiszed, lever, eltör, alábújik, kiugrik, lemászik, szájába vesz, megrágcsál mindent, amit amúgy nem lenne szabad.

Igen, Zümi nem elveszett ember, mindig ki tud találni valami vicceset.

A nagy lelkesedésben aztán hihetetlenül keveset aludt, így viszont este korán nyűgös lett.

De nem ez volt a szójáték apropója.

A vett malac az evészetére vonatkozott.

Történt ugyanis, hogy szépen összekészítettem a napi betevőjét arra az időre, amíg Nyúléknál leszünk.

Szépen alakultak is a dolgok, csakhogy az ebédje elfogyasztása után (a szokásostól eltérően nem 190g-os bébiételt kapott, hanem 220-ast) várakozóan nézett rám, hogy most mit fog kapni.

Bepróbálkoztam egy kis krumpli levessel. Bejött neki. Nem mertem sokat szedni, mondván az ebéden már túl van, ezt valószínűleg csak a szeme kívánja, de nemhogy megette (darabosan a krumplit szépen egyesével megeszegette, a levét meg én adagoltam a szájába), hanem háromszor mentem újabb és újabb kis adagokért.

A délután folyamán természetesen meguzsonnázott, majd csipegetett még egy kis pufit, császári karikát, megkívánt és megevett egy darab banánt, majd vacsorára almaszószt, amit egy szelet kenyér héjával kísért le.

Hihetetlen mennyiségű étel. De jól érezte magát, csak nagyon elfáradt.

Úgy látszik a betegsége alatt kihagyott kajamennyiséget szeretné bepótolni.

Az mindenesetre boldogsággal töltött el, ahogy a nagyobb darab krumplikat megfogta és megeszegette egyedül.

Ügyes! Ügyes!!! 

Ma reggel Zümikém egy MAMAMA felkiáltás után sírni kezdett...

Valóban, nagymamáék hét közben nem voltak itthon, csak esténként értek haza, lehet, hogy Zádi azt hitte, ma is így lesz.

Szépen felkerekedtünk, hogy megnézzük ki van ébren és Zádikám nagymamája karjaiban kötött ki - teljes lett a béke!!!

Ha szoktam panaszkodni (márpedig szoktam ) akkor most dicsérek is.

Kicsi fiam tisztességesen töltötte az elmúlt éjszakát - reménykedem hasonlókban a továbbiakra nézve.

A délelőtt hamar eltelt - adategyeztetéssel a magánnyugdíjpénztárunkkal kapcsolatban, majd délután kimentünk a farsangi felvonulásra.

Zádi nagyra kerekített szemekkel csodálta a forgatagot.

Busókkal s találkoztunk, kettő is megsimogatta az arcát (remélem ez jót jelent ) de picikém egyáltalán nem bánta, mosolygott rajta.

Biztosan arra gondolt, hogy ez a sok hosszú szőrű "vaú" milyen közel mászkál hozzá...

Kapott lufit is, aminek csúfos végzete lett...

A beszéde napról napra fejlődik. Tegnap kétszer is olyasmit mondott, hogy NEN! (Azt hittük félrehallottuk). Utána nem mondta.

De ma is hallottunk egyszer valami ilyesmit.

Szépen lassan haladunk.

Jaj, de várom, mikor először kimondja, hogy anya...

Én már beírtam évekkel ezelőtt. ICE!

nem érteni, miért vagyok ennyire görcsösen szabálykövető, a legújabb orvosi véleményeknek engedelmeskedő hozzátáplálás extrapara anyuka.

Lehet értetlenkedni, lehet lesajnálni, lehet erőltetni mást, lehet poénkodni rajtam.

Alighanem kívülről ez érthetetlen.

Tudom, hogy amikor mi voltunk gyerekek, bizony 3-4 hónapos korunktól kaptuk a negyedes, feles tejet, a kacsacombot, a szalonnát, a fokhagymás főzelékeket, az almát reszelt keksszel, mégis felnőttünk.

Akkor azt mondták jónak, most mást.

Mindenki megpróbálja a gyermekének a legjobbat.

Nem, nem akarok senkit győzködni.

Nem, nem szeretnék magyarázkodni.

Csak egyetlen pillanatnyi bevillanást kérek mindenkitől, aki megkérdőjelezi a görcsösségem.

Abban a percben, amikor a legnagyobb kánikulában megkíván egy gombóc gyümölcs-, vagy csokifagyit - és megeheti.

Vagy krémtúrót. Egy habos capuccinót, egy palacsintát egy talponállóban.

Túrógombócot, étteremben mártásos ételt, Milka csokit, túrórudit, cukrászdában süteményt...

Akkor...

Mert van, aki ezeket nem teheti/eheti meg a legnagyobb természetességgel.

A fagyikból mindig csak a vizeset kérhetem (leginkább a citromot, ha szerencsém van esetleg bizonyos helyeken körtét is, de csokit soha, csak ha van tablettám is hozzá).

Krémtúrót nem is tudom mikor ettem utoljára - szerettem. Capuccinót csak pocakosan ihatok, mert akkor elmúlik a tejérzékenységem valamiért.

Palacsintát egy talponállóban, vagy étteremben - sosem felejtem el Búgócsiga diplomaosztója utáni ebédet. Megettem a palacsintát és kétszeresére dagadt a szám - viccesen néz ki, de fáj... A frászt hoztam a családjára.

Túrógombócot nekem csak itthon készíthetünk, speciális túróból.

Étteremben mártásos étel - bukta. Milka csoki - áááálom, túrórudi - végre van, ha lehet kapni.

Cukrászdában süteményt... - csak egy bizonyos cukrászda bizonyos sütijei...

A lakodalmunkkor speciális menüt kellett egyeztetnünk, amikoris az üzemeltető külön nekünk futkosott alapanyagokért.

Idegen lakodalmakon alig tudok enni.

Nem, nem sajnáltatom magam.

Lehetne rosszabb is.

Sokkal.

A tejfehérje érzékenyeknek nincs mentes termékcsalád. A lisztérzékenyek szinte sehol, szinte semmit nem ehetnek.

Még szerencsés vagyok.

Lactase rágótablettával egészen jól meg tudom oldani az életem. Ezt csak pocakosan nem szabad - akkor nekem nem is kell, de szoptatósan kellene, viszont akkor sem vehetem be...

Én vagyok a leggyengébb láncszem...

Rosszul vagyok összerakva és már a garancia is lejárt...

Igenis egy merő görcs vagyok, hogy Zádinak nehogy visszafordíthatatlan érzékenysége legyen.

Nekem kell figyelnem rá, hogy mindent a maga idejében kapjon, óvatosan adagolva, hogy az emésztését ne vágjam tönkre.

Kinek, ha nem nekem?

Tudom, hogy ezer, meg ezer kisgyerek van, akiknek minden tekintet nélkül adják az ételeket, a felnőttek ennivalóját kapják pár hónapos koruktól és semmi bajuk nem történik az ég világon.

Tudom!

De a dokik (szakik) nem azért mondják, hogy ne, mert szellőztetik a szájukat.

Azzal is tisztában vagyok, hogy a szakemberek álláspontja időről időre homlokegyenes változást mutat.

De én tudni akarom, hogy mindent megtettem, vigyáztam rá, ahogy tudtam, nem rajtam múlt, ha ételallergiás lett. (De nem lesz az! Nem lesz az!!!)

Nem én akarom elszúrni az életét azzal, hogy folyton vigyáznia kell és megkötésekkel kelljen leélnie az életét.

Különbenis inkább a biztonság oldalára tévedjünk. Abból nem lehet baj.

Most lehet poénkodni rajtam!!!

Eddig nem igazán labdázott. Nézegette, megemelte (időnként leejtette a háta mögé), de csak ritkán gurította, vagy dobta el.

Ma délelőtt viszont azt játszottuk, hogy a nappaliban a dohányzóasztalon pattogtattuk (inkább én) a labdáját, ő elkapta, dobott rajta egyet, az pattogott magától, majd amikor leesett, kezdtük elölről. - Jóóóó hosszú mondat lett ez.

Délutánra pedig hirtelen kitalálta, hogy el tudja dobni a labdát, az gurul/pattog, ő utána mászik - mert az gyorsabb egyelőre, mint totyogni - elkapja és újra eldobja. Valami furi labdavezetési technika ez.

Ami viszont feltűnt, hogy mindig bal kézzel vette fel és dobta el. Délelőtt még nem figyeltem erre, de holnap megnézem mindenképpen.

Nem gond, ha balkezes lesz, de lehet, hogy ez most még csak véletlen volt.

Mindenesetre látszik, hogy játszik.

A joghurttal egyelőre hadilábon állunk. 4. napja, hogy próbálkozunk, de nem különösebben ízlik neki. Hidegen, langyosabban, puliszkán sem.

Nos, majd megszokja, vagy lehet, hogy nem fogja szeretni.

Végülis nem tudhatjuk még. A paradicsomos ételeket eddig nem ette meg. Nyersen elrágcsálta, de ha bármilyen ételben megérezte, akkor kiköpdöste.

Erre tegnap nemhogy legyűrte, de a szokásos adag 190g helyett 220-at evett paradicsomos krumpliból.

Változik az ízlése.

Lehet, hogy a joghurt is bejön még. Egyelőre laktózmenteset kap csak, a gasztroenterológussal megegyeztünk, hogy 3 hónapig laktózmenteset kap csak, hogy először a tejfehérjével küzdjön meg a pocakja, majd csak azután kelljen a tejcukorral is.