még azzal a tudattal feküdtem le, hogy körülöttem minden rendben van.

Akkor szombat volt. Vasárnap reggel a családom nem ért el telefonon, mert Istentiszteleten voltunk. Később szólt anyukám, hogy keresztapám az éjjel örökre elaludt...

Ma délelőtt az Istentiszteleten sokat gondoltam rá.

Holnap lesz egy éve, hogy Gabóra vigyáz papikámmal együtt.

Hiányzik.

Nagyon szerettem.

Nagy lapát kezeit, amiben pici babaként nagyott tudtam aludni.

Azt, hogy megbízható és ott volt, mikor szükségem volt rá...

Bízom benne, hogy tudja, nagyon szeretjük.

Gyújtottam gyertyát, hogy megmelegedhessen a fényénél... 

ezért nem írtam róla aznap, amikor történt.

Zádikám mindig kedves volt a gyerekekkel (is). Szeretgette, ölelgette, puszilgatta őket. Kézen fogta és vitte magával játszani. Soha semmi ártó szándék nem volt benne...

Pénteken, amikor úszni mentünk, egy ismerős anyuka és a lánykája már ott voltak. Zümikém ismerte őket, nem csak az usziból, hanem már előbb is találkoztak egymással. Akkor megpuszilta a kislányt, mosolygott neki, ölelte. Erre most pénteken oda ment hozzá, azt hittük meg fogja puszilni, de nem az történt...

Nekifeszült két kezével a lányka mellkasának és akkorát lökött rajta, hogy ha anyukája nincs ott, el is vágódott volna szegény.

De ha már ilyen jól belejött a dologba, a picike mellett álló másik kislányt is megpróbálta fellökni.

Nyilván mindkét esetben rászólunk (nagyapa és én is kórusban), amint felocsúdtunk a döbbenetünkből...

De a dolog itt még nem ért véget.

Már az öltözőben voltunk, amikor Dóriék megérkeztek. Nagy örömmel köszöntöttem őket. Teljesen naivan azt hittem, hogy Zádi is ezt tervezi, amikor elindult a legényke felé. Nos, ő lett a harmadik áldozat.

Zümkém őt is meglökte, de alaposan. Itt is az anyukán múlt az elvágódás megakadályozása.

Na, ez volt az a pillanat, amikor felkaptam, az ölembe ültettem és közöltem vele, hogy még egy ilyen húzás és öltöztetem fel, mert megyünk haza. Le is mondhat a pancsiról...

Sajnáltam volna, ha így történik, de ezt nem szabad hagyni. Most először (azóta nem hála Istennek!!!) fordult elő, de nem engedhetem, hogy nagyon belejöjjön.

Nagyon meglepődtem ezen a hirtelen feltűnő agresszión, mert ez eddig egyáltalán nem volt jellemző rá.

Nem is tudom, honnan vette, mert ilyesmit itthon nem lát. Most nem mentegetőzöm. Ha úgy érezném, hogy kell, inkább meg sem írtam volna a dolgot. De tényleg tanácstalanul állok a kérdés előtt, mert nem tudom, miért kezdett így viselkedni.

Még Nyúl fiai, (akik legalább 6 évvel idősebbek nála) még ők sem szoktak így lökdösődni.

Nem értem én ezt.

Nos, a szigor után már nem tettem le, nem engedtem garázdálkodni, nehogy be kelljen tartanom a fenyegetésként beígért hazavonulást.

Nagyon nem szeretném, ha agresszor lenne.

Nem tolerálom az ilyesmit. (Mellesleg nem hülye ám! Csak magánál kisebb babákba köt bele... Nem lesz ennek jó vége!)

Ma délelőtt apával külön programon voltunk. Istinek fotós foglalkozása volt a múzeumban és elmentem segíteni, és hogy megnézzem, milyen is ez a program.

Jól esett kimozdulni, ketten együtt... De annál jobb volt hazaérve átölelni Zádit!

Kicsi tücsköm éppen aludt, de 1-2 perccel később fel is ébredt. Legnagyobb elképedésemre nem engem keresett félálomban, hanem Kingit...

Köszi!

Vele álmodhatott, mert amikor már teljesen magához tért, mi mondtuk neki, hogy majd szólunk Nyúlnak, hogy este a fiúkkal hozza át Kingát is. Erre Züm megállt a szoba közepén és azt ismételgette, hogy szól SZÓL SZÓL!!!

Mi pedig felhívtuk Nyuszit és SZÓLtunk!

Este meg is érkeztek. Nagy volt az öröm a háznál!

Egyre több dolgot mond utánunk. Képtelenség nyomon követni. A leglehetetlenebb szavakat böki ki magának és ismételgeti.

Nagyapa kitalált egy játékot, hogy felfúj egy lufit, majd elengedi, hogy repkedjen a szobában össze-vissza. Mi visszaszámolunk, és háromra engedjük el.

Ebből mit választott magának?

KETTŐ!

Ha lufi elengedős játékot szeretne játszani, akkor hozza a lufit, és azt mondogatja, hogy KETTŐ! KETTŐ!

Meg tudja nekem valaki magyarázni, hogy miért éppen KETTŐ? Miért nem egy, vagy három?

Ma egészen különleges babaúszást éltünk át, mert nagyapa ment Zádival. Nagyon élvezte a kis rosszcsont! De ne szaladjunk ennyire előre!

Délelőtt futkosós dolgaink voltak. Látogatást tettünk Anikó néni munkahelyén. Anikó néni volt az, aki Gabócát fejlesztette rendületlenül. Ő segített nekünk, hogy itthon miket gyakoroljunk. Kedves, aranyos. Züm, az első úszáson találkozott vele először "komolyabban" (nem csak ült a babakocsiban, hanem együtt játszottak). Így aztán hamar megbarátkoztak. Ma reggel már régi ismerősként üdvözölték egymást és nagyot játszottunk, amíg apáék tárgyaltak...

Ezután mama dolgozójába mentünk, ahol közimádatnak örvend Zümikém. Mindenki az ő kívánságait lesi. Szereti, hogy ott van a sok gyerek, ha tehetné, szerintem oda költözne.

Amikor végzett, hazavittük a mamit és még Hugimmal és papival is találkoztunk.

Hazaesés után azonnal lefektettem, hogy az úszásra már kipihent legyen -ez csak többé-kevésbé sikerült, de legalább nem izgett-mozgott, hanem hagyta, hogy bekapcsolja őt nagyapa a feladatokba.

Amíg elnézegettem őket, volt olyan pillanat, amikor Zádi annyira hasonlított Gabóra, hogy hihetetlen! Magam is meglepődtem. De lehet, hogy csak a szituáció miatt tűnt így. Nagyon sokszor nagyapa ment a vízbe Gabóval is...

Igen, közeleg a november... Ilyenkor még többet gondolok rá...

(Azt már csak óvatosan említem meg, hogy Anikó néni magához kérte Zádit, hogy vele mutathassa be a feladatokat. Zümkém 2 kör erejéig bírta a dolgot, de azért a 3. kör előtt visszakéretőzött a nagyapjához.)

Annyira kimerült az úszásban, hogy már mindenen sírt, semmi nem volt jó, mégis nehezen aludt el.

(Tényleg, nem is meséltem, hogy ma hajnalban háromnegyed 6-kor ébredt először és nem is keltett minket, hanem kiszolgálta magát a cumisüvegből...)

Egyre ügyesebb! Büszke vagyok ám!

Na, azt hiszem fel kell kötnöm a pizsamámat, ha a mai napot gyorsan össze akarom foglalni.

Lassan indult a napunk, de nagyapa (apósom) szólt, hogy a városban lenne dolga, így bevittük Zádival ügyeket intézni. Az egyik ilyen intézni való a húsbolt volt. Már a múltkor is nagyon élvezte Züm, ahogy a bácsi a bárddal dolgozik, gondoltam bevisszük, hadd nézze újra. Be is mentünk, de a bárd éppen nem került elő. A szalámis részlegnél viszont kibökte picikémet az egyik hölgy a pult mögött. Megkérdezte, hogy adhat-e neki valamit. Miután megegyeztünk, hogy nyugodtan (és köszönjük a figyelmességét), a néni egy szelet gépsonkát nyújtott Zádi felé. Ő persze azonnal átvette a finomságot, de bele azért nem harapott. Nagyapa tette a szájához először, hogy megkóstolhassa. Aztán persze pillanatok alatt eltűnt a sonka. Zádi, aki kezdetben igen visszafogottan viselkedett, a gépsonka után mosolygóssá vált, puszikat dobált, szép hangosan köszönt és még a pénztárosnőt is levette a lábáról.

Apósommal még percekig kacagtunk a helyzeten, miután kijöttünk a vásárlás után...

Az intézni valók sorában egy bank automata meglátogatása is fel volt jegyezve. Ezt úgy oldottuk meg, hogy nagyapa elfutott, mi pedig addig lifteztünk, az egyik bevásárlóközpontban. Zádi nyomta a gombot teljesen átszellemülve. A lelkesedése át is ragadt az "utasokra", akiket felfelé, vagy éppen lefelé "szállítottunk".

a T***oban aztán kerestünk egy kisautós bevásárlókocsit, gondolván, hogy abban jól fog szórakozni a mi gézengúzunk...

Ja, igen, a naivitásom elmaradhatatlan kísérőm lett az életemben...

Zádikám az elején valóban szépen CSENDESEN (miért is nem fogtam gyanút???) játszadozott a kocsiban, majd egyszer azt vettük észre, hogy kiszáll és elfut a sorok között...

Nyilván futottunk utána, mint a nyúl. Pontosabban nagyapa közelebb volt hozzá, mint én, így amikor észrevettem, hogy futásnak eredt, szóltam nagyapának, aki "összevadászta" a kis szökevényt.

Igen, kikapcsolja a csatot. Igen, unja a bevásárlást, igen, legközelebb pillanatragasztóval kellene a ruháját odarögzíteni... Igen, akkor pucéran is elfutna... Igen, az én fiam...

A délutáni alvásra alaposan kifáradt őkelme. Mivel mindjárt 12 kg, lassan már nehezen emelem fel, nemhogy ringassam 20 percen keresztül...

Nos, pár napja próbálkozom, hogy beülök hozzá az ágyba és azt kérem, hogy úgy aludjon el, hogy beszélek, énekelek hozzá és símogatomközben. Ma 21 percbe telt, amíg elaludt. De legalább nem kellett rázogatnom...

Ami minket illet, folyamatosan kutatunk lehetőségek után. Hogy mit hoz a jövő, még nem tudom, de legalább próbálkozunk. Itt tartunk!

azután a piszkosabb része, majd kisebb mélypont és a felafejjel!

A legjobb pillanat kétségkívül egy telefonhívás volt.

Olyan híreket kaptam, amikre igazán nem számítottam, de nagyon-nagyon jól esett, hogy gondolt ránk az illető.

Igen, most is bebizonyosodik, hogy nem onnan jön a segítő szándék, ahonnan az ember várja, hanem ahonnan nem is számít rá.

Hiszen még sosem találkoztunk személyesen!!!

Mindenesetre még most is mosolygóssá válok, ha rá gondolok.

A piszkos munkát MOST ugorja át minden jóérzésű ember, akinek a gyomra nem bírja a gusztustalanságokat!!!

De komolyan!!! Teszek egy ilyen jelet: ---O--- ha már tovább lehet olvasni! Jó?

Szóval...

Édes picike fiacskám ma délelőtt nem tette ama nagydolgát, amit rendszerint reggeli után szokott.

Délelőtt is hiába vártam. Enni evett, de a töltés-ürítés rendszer valahol elakadt...

Délután aztán megérkezett a várva- várt produktum. Extra nagy adag, "super size" - ha úgy tetszik...

Nagy rákészüléssel álltam a tisztába tételhez (még szerencse), mégsem voltam elég a dolog megoldásához, pedig nem tartom kezdőnek magam ilyen téren...

Nos, amíg én igyekeztem a lehulló "vakolat" minden részletét begyűjteni a pelusba, addig őkelme nagy lelkesedéssel belemarkolt, majd pakolásként az állára és a nyakára kente. Észlelte, hogy én törlőkendővel "dolgozom", erre ő is kivett egyet, de a nagyobb élvezet kedvéért azt is "festékbe" mártotta, mielőtt alkotásba kezdett volna...

BRRR!

Hallottam már történeteket kiságyat és szobát telepingáló babákról, de ezzel az üggyel most szembesültem csak.

Kértem, egyre hangosabban kétségbeesve könyörögtem, hogy ne tegye, erre előkerült az apja, aki megakadályozta, hogy kóstolót tartson a fiatalember...

Így aztán, amikor az alfele már csillogott - villogott, apuja elvitte a fürdőszobába, hogy a felső területet is megtisztítsa...

Nos, nem ez a kép lesz a kedvencem, ha visszagondolok...

Bocsi Zádi! Ha nagyobb vagy már és visszaolvasod, ne utálj kérlek ezért a részletes beszámolóért. Anyád még nem tudja eldönteni, hogy az előbb panaszkodott-e a sorsa miatt, vagy büszkélkedett a kreativitásoddal... Ha eldöntöttem, szólok!!!

Na, most már nyugodtan visszacsatlakozhatnak az érzékenyebb lelkű olvasók is...

---O---

A kisebb mélypont egy olyan ügyben talált fejbe, amikor segíteni akartam valakinek, de a dolog nagyon nem úgy sült el, ahogy lehetett volna.

Tapasztalat: nem lehet olyan emberen segíteni, aki maga nem akarja azt.

Csak sajnos nem tanulok még a saját káromon sem...

Elég ostoba dolog ez a részemről. (Ráadásul nem is ígérhetem, hogy ez később másképpen lesz. Maximum, ha már véglegesen kiábrándulok az emberekből... De erre meg remélem, nem kerül sor. Hiszen a mai telefonhívás is azt igazolja, hogy igenis vannak még jó emberek!!!)

A felafejjel pedig drága nagymamámmal folytatott beszélgetés után érkezett meg, hiszen rávilágított (sokadszor), hogy mi is a ténylegesen fontos az életben. Bár mindig észben tudnám ezt tartani!!!

tulajdonképpen alszom.

Szerencsések vagytok, hogy nem látjátok, ahogy kócos fejjel, termo takaróba burkolózva épphogy kidugott kezekkel gépelek.

Ja, a csík szemem a legjobb.

Lekuporogtam tévézni, amíg Isti befejezi a munkát a gépen és jól elaludtam.

Ritka nyűgös napot zártunk. Büszke voltam, mert Zádi szépen (mindössze félórás sírás, balhézás után) elaludt az ágyában, ringatás, ölbentánc nélkül.

Aludt is két órát, egészen jó kedvvel ébredt, de aztán elkezdődött, hogy mindenért sírt, állandóan cicin akart lógni...

Ha első nekifutásból szeretnék okokat találni, biztosan a frontra fogom, mert mindig úgy szoktam.

Második látásra lehet a jobb felsőszemfog, aminek a fehér pöttye már mutatkozik, de még nem tört át.

Ma annyit evett (és olyan sok tejet és kakaót  ) megivott, hogy magam is meglepődtem.

Sebaj, ez a nap is eltelt.

Most megyek, mert tényleg alszom még/már. Úgysem tudom, miket írok.

Bocsi. 

Nem, nincs baj!!! Ez a fél 6 jó fél 6!

Zádi reggel fél 6-ig aludt!!!

Intézkedős napon vagyunk túl. Alapvetően jól vagyunk.

(Egyik rossz hírt kapom a másik után. Az ismerőseim egymás után veszítik el a munkájukat. Életerős fiatalok, akik dolgozni szeretnének, de megszűnik a munkájuk, mert nincs pénz rá. Nem hibáznak a munkájukban, nem ők mondanak fel, hanem leépítik őket. Egytől egyig családos emberek. Hova tartunk??? Nem, inkább ne is válaszoljatok!)

Zádi ma beszélt S keresztapujával is. Nagy volt az öröm. Hát még akkor, amikor elmondta a családjában kibontakozó fejleményeket!

Juszt is jó hírrel búcsúzom ma.