Már-már úgy tűnt, hogy Zádikám tényleg jobban van napról napra, ma mégis adott kis aggódnivalót.

Úgy néz ki, hogy babócánk túl okos ehhez a tortúrához.

Nem, ezt most nem az elfogultságom mondatja (íratja velem), hanem a keserű tapasztalat.

Zümikém nem akar pisilni ugyanis. Tudja, hogy csípni fog neki, ezért visszatartja. Egy-egy csepp kijön, akkor csíp, ő sír, nem engedi tovább (pedig utána már nem szokta csípni), majd később, amikor megint nem tudja már visszatartani, akkor megint enged két cseppet és megint sír, mert akkor megint csípi.

Konkrétan úgy kell kijátszani belőle a pisit.

Sokat itatjuk, (szerencsére azt még nem tudja, hogy ettől fog pisilni...), de minden akcióért megszenvedünk.

Igyekszünk beosztani, hogy mikor ki könyörgi ki a pisit, így nem olyan feltűnő...

Először a kamillás áztatóba érkezett a megkönnyebbülése, majd a fürdőkádba zuhanypiszkálás közben. Ma már a zuhany sem csábította annyira, mert tudta, mire megy ki a játék. - Erre a sikeres akciót nagyapa könyvelheti el, de nem részletezem a kinézetét utána...

Később a WC csábította el, hiszen a lehúzó gombot nyomogatva csorog benne a víz, ami nagyon tetszik őkelmének, nézegeti, hallgatja és... BELEPISILT A WCBE!!!

Este a talpmosás hozta meg a sikert.

Szóval a kreativitásunkat alaposan megdolgoztatja a probléma.

Látványos viszont, hogy egy-egy ilyen siker után teljes nyugalommal ül bele a fürdővízbe, nem fél attól, hogy csípni fogja.

Húzogatja, tépi is, mintha nem lenne gond.

Aztán a legközelebbi pisilés megint megkínozza szegényt.

Nem egy-két napos ez az ügy.

Eszembe jutott itt a nagy szenvedés közben egy "pisidal" is, amit még gyerekkoromban tanultam valami táborban. Ezt énekelgetem neki, de nem mindig segít.

Közben kiderült, hogy Józsikeresztapu balesetet szenvedett otthon kedden és mi nem is tudtuk.

Fütyiügyben szaladgáltunk és nem szóltak.

Most bánt, hogy nem tudtuk. De talán majd lassan jobban lesz.

Szeretjük, sajnáljuk a fájdalmát nagyon.

Vannak új szavaink is (mármint ZÁDINAK vannak új szavai):

- papjika (paprika)

- papucs

- szi(j)a

- oda

- cica

- jó

- kiszá (kiszáll - az etetőszékből)

Minden helyzetben rácsodálkozom, mennyi mindent megért, segítséget kér és kifejezi az akaratát.

Csak azt sajnálom, hogy a fájdalmát nem tudom megszüntetni.

hogy mindenkit arra kérek, imádkozzon Berci baba életének kezdetéért (tegnap érkezett közénk) és gyors jobbulásáért!!!

Minden imára szükség van, aki még nem imádkozott, most itt az alkalom, hogy elkezdje!

jobb a helyzet, már nem sír annyira pisiléskor, mint tegnap.

Másfél hét után először ült le a kádban fürdéskor. Kicsit nyüszögött, aztán óvatosan játszani kezdett.

Ma már csak reggel kentük be Lidocainnal, ami nagy haladás.

Azért hétfőn, mielőtt az orvos megvizsgálja, megint be fogom kenni neki...

Fáradtak vagyunk, és ma még Forrest Gump is van a TV-ben, amit sosem hagyok ki...

Szóval bocsi...

...

... 

a drukkokat, az imákat, a szorításokat, a ránk gondolásokat, az sms-eket, a hívásokat, a megértést...

Mindent, de mindent!

Hihetetlenül jól esett, hogy osztoztok a félelmeimben, Zádi fájdalmában, még akkor is, ha ez "csak" rutin műtét volt.

Azt hiszem sem Zádinak, sem nekem nem jelentett a rutinsága vigasztalást ma reggel.

Jó volt, hogy komolyan vettétek. Nagyon fontos volt ez nekünk.

Az éjjel lényegében nem aludtunk.

Zádi érezhette a dolgot (ha máshonnan nem is, de a megfelelően túltermelt adrenalinomból jócskán részesült szegénykém), mert óránként felsírt, szopizott, nyűglődött. Igazából semmi sem volt jó.

Én annyira rápörögtem, hogy mindent előkészítsek (5-kor kellett kelnem, tudtam, hogy nem lesz ott az agyam reggel, így igyekeztem előre kikészíteni, amit csak lehetett), hogy éjfélkor még javában ébren kattogtam.

Tetra alátét, pót öltözet mindenből, ruhapelenka törlésre, pelusok, lázmérő, mindenféle krém (csak fütyköskrémből volt 2, meg még az alumíniumos krém a szúnyogcsípésekre.

2-féle bébiétel (amit érintetlenül haza is hoztunk), 3 féle innivaló (víz, mert az mindig, mindenre jó; gyümölcstea, mert nagyon szereti; narancslé, mert a szívószállal ivás nagy kedvence és ezt a gyümölcslevet issza meg egyedül), rágcsálnivalók (sósak és édesek), műanyag kanál, előkék.

Felírtam, nehogy elfelejtsem Timi macit odatenni és Gabó kék kutyáját, mert Zümke azokkal alszik, gondoltam, megnyugtatják majd.

Nyilván odatettem a borítékot is a dokinak (de erről itt és most többet nem akarok írni)...

Reggel fél hétre odaértünk a kórházba. A parkolóban elakadtunk, mert a parkolóórába nem lehetett beledobni pénzt, ugyanis még akkor nem volt díjfizetési időszak. Így aztán ott hagytuk a kocsit, hogy MAJD... (És ha egyedül lettem volna Zádival? Akkor ki és hogyan fut le pénzt bedobni??? Na, hagyjuk...)

7 órakor már a műtő előtt toporogtunk.

Megérkeztek sorban a családok, akik mára lettek beosztva műtétre. Zádi volt a legfiatalabb.

Őt tették előre.

9:25-kor vitték be.

Nem fogok a régi műszerekről mesélni, amikbe alig lehetett életet lehelni, hogy mérjenek valamit.

A nővérkék kedvesek voltak nagyon. (AZ egyikük nem különösebben volt mosolygós addig, amíg Zádi oda nem ment és meg nem puszilta. Utána kenyérre lehetett kenni... )

Feltették Minikém jobb kezére a nevét tartalmazó karszalagot, amit folyamatosan le akart szedni, cibálni, rágni, rángatni, vagy szedetni velem. Megígértem, hogy itthon majd levágom neki ollóval, na ebbe belenyugodott.

Zümikém kapott "bátorszörpit", amitől el KELLETT VOLNA bágyadnia. Lénygében annyit ért el, hogy olyan lett, mint egy részeg, nem tudott egyenesen járni, folyton felbukott az ágyában, de azért nagyon akart futkosni és mindenre felmászni továbbra is.

Így esett, hogy amikor ki akarták tolni, hogy viszik a műtőbe, jobbnak láttam kivenni és karban elvinni odáig, mert nem mertem hagyni ralizni.

Szeretném elfelejteni azt a pillanatot, amikor a műtő ajtajában át kellett adnom Zádit a műtős embernek. Szerintem jópár ősz hajszálam lett az alatt az idő alatt, amíg odabent volt.

De a lényeg, hogy hamar kihozták, és újra láthattam.

Azt mondták, hogy most még vagy egy fél órát aludni fog, ehelyett azonban 2-3 perc múlva felébredt és rettenetesen hadakozott, sírt, feszengett, feszítette ki magát a karomból.

Bő negyed órába telt, amíg sikerült megnyugtatnom.

Szerintem hadakozhatott az altatás előtt, és azt folytatta ébredés előtt közvetlenül.

Miután sikerült megnyugtatnom, megérkezett anyósom, aki a páromat váltotta, akinek dolgoznia kellett menni, amikor kihozták Zádit. Még jó, hogy azt meg tudta várni.

Innentől kezdve már kicsit jobb volt a helyzet, mert csak akkor sírt, amikor pisilt.

Nagyon lassan kezdtük itatni, szopiztatni, etetni. Kicsi buki is volt, ami visszavetette az adagolást.

Lassan, nagyon lassan mert csak pisilni szegénykém.

Közben bizonyítást nyert a teóriám, hogy a küzdelem miatt volt ilyen pocsék az ébredése, mert az a három gyerek, akik nem bódultak el a "bátorszörpitől", azok mind rosszul ébredtek. Akik békésen szunyókáltak már bevitel előtt, azok mosolyogva ébredtek...

Nem mesélek az ébredések hangjairól, a többi család fájdalmas történeteiről.

Igen, mindannyiónknak megvan a magunk keresztje.

Cipelni kell, ha tetszik, ha nem.

Az orvos és az altató doktornő a műtétek végeztével bejöttek, és mindenkit tájékoztattak az eseményekről, és a továbbiakról.

Fél 2 körül kaptuk meg a zárójelentéseket és indultunk haza. Zádi közben elaludt, babakocsiba tettem és gurultunk kifelé. Gyógyszertárba, boltba, mert megkaptuk a tanácsokat és recepteket a fájdalomcsillapításra és a mai diétára. (Az altatás miatt óvatosan lehetett csak etetni.)

Hétfőn újra be kell mennünk, a doki látni akarja. Valószínűleg egy ideig kétnaponta jelenésünk lesz.

Nem kezdeném elölről a napot, bár tudom, hogy most már majd jobb lesz.

Az orvos szerint volt egy nagyon gyulladt góca szegénykémnek, ami nem gyógyult volna meg magától, ha nem műti most meg.

Kezelgethettük volna itthon még, de csak romlott volna a helyzet minden szempontból.

Örülök, hogy elmentünk, hogy túlestünk rajta, de nem volt fáklyás menet.

A kórház, a hangok, a sírás, a szülők tekintete és a saját rettegésem...

Kemény helyzet, amit több idő lesz megemészteni.

A nem leírt hatások pedig nagyon személyesek, és ha elmesélném, csak rombolnák mások lelkét (is). Nem teszek ilyet.

Éppen elég, hogy nekem látnom, hallanom, tapasztalnom kellett.

A férjem és az anyósom is csodálatosan helyt álltak a kórházban. A család minden tagja velünk volt lélekben, ahogy Ti is. Köszönöm!!!

Együtt vagyunk erősek, együtt tudunk biztonságot nyújtani Zádinak.

a cuccokat holnapra a kórházba.

Amiből lehet, viszek sajátot.

Zádi nyűgös, nem aludt délután (de szerintem az én idegességem ragad át rá... ).

Mosolygok, igyekszem kordában tartani a gondolataimat, de a mozi... a mozi... az sajnos megállíthatatlanul pereg.

Majd jelentkezem, ha túlestünk rajta.

Igen, TÚLESTÜNK.

Mindannyian...

egy blogon.

Csak azért másolom ide, hátha valakinek segíthetek vele.

Sajnos sokan érintettek vagy saját tapasztalattal, vagy a családban, baráti körben volt hasonló eset.

Jó, ha elolvassátok.

Szól ez nem csak a vetélésen átesettekről, vagy a koraszülött babát veszítettekről, hanem rólunk is, akik idősebb/fiatalabb gyermekünket veszítettük el.

Nem, még most sem tudom, mit kellene mondani akkor, amikor megtörténik, és vigasztalni akar valaki.

De azt tudom, mit NE!

Ez a pár pont viszont elég jól összeszedte a lényeget.

Ha érintett szülő vagy, és ki akarod egészíteni, tedd meg bátran!!!

--o--

az nagyon fura dolog.

Az ember valahogy mindig talál valamit, amiben bízhat.

Amikor megtudja, hogy élet növekszik a pocakjában, abban reménykedik, hogy a legszebb, legjobb, legokosabb, legszeretetreméltóbb, legkülönlegesebb, legesleg... gyermeke érkezik.

Amikor esetleg a dolgok nem teljesen úgy alakulnak, ahogy várta, akkor abban bízik, hogy a probléma hamar kiderül és megoldható.

Amikor kiderül, hogy nem gyógyítható a baj, akkor azt reméli, hogy mégis, segítséggel, de teljes életet élhet a gyermeke.

Amikor az is egyértelművé válik, hogy nem lesz teljes az az élet, akkor azért imádkozik, hogy legalább maradjon vele a gyermeke sokáig.

Aztán eljön a pont, hogy abban reménykedik, hogy nem fog szenvedni.

Erről már írtam.

Reménykedtem, hogy lehet még gyermekem.

Bár úgy nézett ki, hogy nem, mégis megkaptuk Zádit.

Reméltem, hogy Gabóca kálváriájával a kórházasdit kipipáltuk...

Végülis elképzelhető, hogy úgy nőjön fel egy gyerek, hogy nem kell kórházba mennie. Nem???

Nem, nem pipáltuk ki.

A háziorvos ma a sebészetre küldött bennünket, hogy nézze meg a szakorvos, mi legyen.

Reméltem, hogy megnézi, és megoldja a problémát egy egyszeri látogatással.

Nos, ez a reményem sem vált be...

Pénteken reggel 7-re meg kell jelennünk a műtéti tömbben, mert maszkos altatásban bizony kisműtétileg kell a helyzetet rendbe hozni. A doki fellebbentett egy drasztikusabb végkimenetelt is, de ezen még nem gondolkozom. Most egyelőre ez a pénteki a következő lépés, majd utána kétnaponta meg kell majd jelennünk és utókezelést is kap.

Azt mondta, ha szerencsénk van, egy hét, tíz nap alatt rendbe jön. Ha nem, akkor újabb műtét is kellhet.

Most fogalmazzam meg a következő reményt?

Bíztassam magam, hogy legalább előbb túlesik ezeken a beavatkozásokon és később nem is fog emlékezni rá?

Ez az egész most nem rólam szól, csak arról, hogy mielőbb túl legyen rajta a lehető legkevesebb fájdalom árán.

Mégis, még élénken él bennem a pillanat, amikor Gabót elvitték a kisműtétre Debrecenben. Amikor álltam az ajtó előtt és vártam, hogy visszahozzák...

Nem, nem akartam, hogy műtét legyen belőle.

Nem, nem akarok panaszkodni, hiszen ez rutinműtét, sokan túlestek rajta, ki fogjuk bírni, átvészeljük, és ha szerencsénk van, el is felejtjük, mire kettőt pislogunk.

Annyi mindent átéltünk, végig csináltunk már, hogy egy ilyen műtét meg sem kottyanhat.

De ma akkoris úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak.

Drága Zümikém is érezhette, mert az én örökmozgó rosszcsontom a délutáni ébredés után nem akart senkihez menni. Hosszan, majdnem másfél órán át feküdt az ölemben összekuporodva, hogy elférjen. Nem ment sehova, senkihez. Nem volt láza, nem fájt semmije, csak érezni akart. Rám tapadt és nem mozgott alig szuszogott. Egyszerűen töltődött és érezni akart. Valószínűleg érezhette a bennem lejátszódó mozikat, a gondolatokat.

Nem tudom meg tudtam-e nyugtatni, vagy ő akart engem, de mindkettőnknek jól esett ez az idő.

Mit nem adnék, ha már péntek este lenne, vagy inkább úgy 10 nap múlva lennénk, amikor már nem fáj semmije!!!