DT küldte nekem ezt az aranyat.

Még soha nem olvastam ezelőtt... remélem nem bántom meg vele, ha megosztom itt.

Zseniális.

Igen, remélem így játszanak ők... ott... amíg oda nem érek, hogy átölelhessem...

                                                                -o- 

"Belépett egy kiskölyök, nevetségesen pici farmernadrágban, fehér, rövid ujjú trikója elején egy háromárbocos kalózhajó pompázott, kékkel volt ugyan kivarrva, de nem lehetett más, csak kalózhajó. A kocsmában levők tekintete elsurrant a srác feje fölött, szakadatlan folyt tovább az elszórt rikkantásokkal, röhejekkel elegy zsongás. Pedig a fehér trikós kölyök vonzotta a szemet, a füst megritkult körülötte, szégyenlősen a mennyezet felé sompolygott, meg be a kocsma sötét zugaiba. A füst észrevette a gyereket.

Körülnézett. Arcán a hadvezérek harciassága és a titkos küldetésben járók óvatoskodó ravaszsága. Valamit forralt. Az asztalok fehér kővel lerakott utat hagytak a söntéspultig. Egyetlen fekete kő árválkodott közöttük, közelebb a bejárathoz, az út tengelyétől kicsit jobbra. Nagyon szerény, nem hivalkodó fekete kő. Ki törődött a létezésével? Ki vette addig észre? Nyilván senki.

A gyerek azonban alaposan megnézte, előredőlt, olyan fél guggolásfélébe ereszkedett (ennek nagy mesterei a gyerekek), a kezét a térdére támasztotta.

Szemvillanásig tartott az egész, mert a kölyök észrevett valakit a bejárat felől közeledni, és villámgyorsan az egyik oszlop mögé ugrott. A férfi láthatta a kalózhajóval ékes gyereket, nemcsak a mozdulatot, ahogy az oszlop mögé ugrott, de a kukucskáló fejet is. De úgy látszik, tudta a szabályokat. Mert kitartóan az ellenkező irányba nézett, erőlködött, hogy szemmeresztgetése tökéletesnek tűnjék, s amikor riadtságot mímelve újra meg újra végigpásztázta a kocsmát, az oszlop mögül diadalmas vigyorral kandikáló fejet levegőnek tekintette.

Alacsony, harminc körüli, hízásra hajlamos, de még korántsem kövér, mosolyra kész arcú férfi volt.

- Hol ez az Al Capone? - tanácstalankodott az ajtóban, mintegy magának téve föl a kérdést, de ahhoz megfelelő hangerővel, hogy maga a diadalmas Al Capone is tudomást szerezzen rejtőzködése tökéletességéről.

A kérdés után kettőt lépett.

Mind ez ideig csak kettejük magánügye volt a kisded intermezzo, a kocsma rájuk sem hederített. De a második lépésnél minden merőben megváltozott. A kölyök ugyanis előreugrott rejtekéből, és lenyűgöző diadallal elrikkantotta magát:

- Benne vagy! Föl a kezekkel!

A férfi szerencsétlen arccal lendítette magasba a kezét, s nem lehetett tudni, ábrázata bizonytalansága fogságba esésének vagy annak az egyszerű ténynek tudható-e be, hogy nem tudta, miben van benne. Föltartott kézzel végignézett magán, rendellenességek után kutatott, először a bal, aztán a jobb lábán siklott végig a tekintete, s akkor már fészket vert benne a gyanú. Jobb lába ugyanis a fekete kövön állt.

- A csapda! - kiáltotta Al Capone, miközben arcára egy csapdával vadászó indián törzs összesített ravaszsága sűrűsödött.

A férfi sziszegett, fájdalmasan mozgatta a jobb lábát. Fel is emelte volna, de a csapda szemmel láthatóan nem engedte.

A kocsma már figyelt. A kissé bizonytalan tekintetek gyújtópontjában állt a felemelt karú férfi és a harcias Al Capone. A hátrább ülőknek kissé fel kellett emelkedniük, hogy Al Caponét is láthassák. A férfi fájdalmas ábrázata láttán Al Capone arcára némi szánalom költözött. Lehajolt, megtapogatta a csapdát, és guggoltából felnézett a felemelt karú áldozatra.

- Fáj? - kérdezte.

- Nagyon - mondta az áldozat. - Ripityára zúzta a bokámat. Elengedhetnél.

- Fizetsz hadisarcot?

- Egy málna hadisarcot kapsz.

- Helyes - mondta Al Capone, még mindig guggolva -, leengedheted a kezed.

Szakszerű mozdulatokkal kiszabadította a csapdába szorult lábat. A férfi sántikálva odébbállt. A gyerek még mindig a csapdát fogta.

- Vigyem - kérdezte -, vagy húzzam fel újra?

- Nem bánom - mondta a férfi -, legalább más is megtudja, mi a magyarok istene.

Nem volt idejük leülni, mert egy malaclopós úr jelent meg a bejáratnál.

- Figyeld! - suttogta Al Capone.

A férfi figyelt, és figyelt az egész kocsma. A malaclopós észrevette a rá irányuló tekinteteket, zavarodottan megállt, végigsimított borostás agárarcán. Netán azt hihette volna, régies malaclopója váltotta ki ezt a közfigyelmet, ha nem törzsvendégként érkezik, aki napjában többször is megfordul itt a legkisebb feltűnés nélkül. Segélykérően nézett a söntéspultnak támaszkodó pincérre, aki olyasforma ember volt, mint ő, szikár, borostás arcú, csak kissé idősebb. A pincér jóságosan, biztatóan ránevetett, de a malaclopós figyelmét nem kerülte el a mosolyában bujkáló ravasz cinkosság. Azért megindult befelé, s második lépésénél felrivallt a kocsma:

- Benne van!

A malaclopós megmerevedett, most már végleg nem tudta mire vélni, mi történik.

- Csapdában vagy - mondta az apró, fellüktető csendszigetben Al Capone, és a malaclopós jobb lábára mutatott. Az lenézett a lába alá, meglátta a fekete követ.

- Milyen csapda?

- A gyerek... tudja, hogy van - mondta mentegetőzve a férfi Al Capone asztalától.

Az agárképen ekkor egymillió ránc gyűrődött, szép, ívelt, harmonikus rovátkák. A vadidegen is láthatta: mosolyog.

- Ojjé - mondta -, kiszabadítanál?

Al Capone szolgálatkészen felugrott, kibogozta a csapdába szorult lábat, s most a malaclopóstól kérdezte meg:

- Visszategyem?

- Világos - mondta ő -, tedd csak vissza.

Sokáig nem jött senki, csak a pincér járt fel s alá a rendelésekkel, de a veszélyes helyet valamennyiszer nagy ívben elkerülte. Aztán mégis elérte a végzet, mert egy figyelmetlen hátralépésnél (a szomszédos asztalt rendezgette) belecsúszott a sarka a csapdába. A kocsma megint felrivallt. A malaclopós arcán, ha lehet, most még több ránc gyűrődött, s a tűzkeresztségen átesettek jogán odakiáltott a kisfiúnak:

- Ne engedd ki, csak ha fizet egy fél pálinkát!

A gyerek a málnája fölül az apjára nézett.

- Mit bámulsz, tiéd a csapda!

- Most lépjen le, aki nem akar fizetni! Csapdában van a pincér! - rikkantott valaki.

- Hű, engedj el gyorsan - mondta már szinte nem is tettetett rémülettel a pincér -, meglógnak a pénzemmel!

- Fizetsz neki egy fél pálinkát? - kérdezte hivatalos hangon Al Capone.

- Fizetek - mondta sietve a pincér, mire Al Capone kiszabadította.

A pincér, jobb lábát szemmel láthatóan húzva, odasántikált a pulthoz, és azt mondta a csaposnak:

- Egy felet az úrnak.

Az ezerráncú boldogan a fiú felé emelte a poharat, és azt mondta:

- Egészségedre, Hüvelyk Matyi.

De már jött is a következő áldozat, egy daliás úr, látszott, most lépett ki az autójából, nemcsak abból, hogy lóbálta a slusszkulcsot. Lélegzet-visszafojtva figyelték, s mikor a slusszkulcsos könnyedén átlépett a csapdán, csalódottan felmorajlott a nép.

Aztán egy vállig érő hajú huligán jött. Beletrafált. A hangorkántól megmerevedett, kicsit meg is ijedt. De aztán nagyon könnyedén rájött, hogy csapdában van, majdnem olyan könnyedén, mint a malaclopós. Aztán egy szenesember, egy katona, egy réz óraláncos meg egy füles sipkás léptek a csapdába. A katonát Al Capone kénytelen volt elsősegélyben részesíteni, mert valószínű, eltörte a bokáját a csapda. Az injekció azonban használt, a katona viszonylag peckes léptekkel jutott el a pultig. Aztán egy kövér, dupla tokás, kopasz úr jött, ő volt az első, aki bal lábbal lépett bele. Amikor a tömeg felvisított az örömtől, ő is megállt. ,,Csapdában van'' - mondták neki, de a kövér úr lebiggyesztette a száját, azt mondta: ,,Marhák'', és továbbment.

A pincér arcán méla undor vibrált, amikor az asztalához ment, és oda se nézett, amikor megkérdezte: ,,Mi tetszik?'' A dupla tokájú úr kétségtelenül rontott a mulatságon, de mikor újabb gyanútlanok estek áldozatul, látszott az arcán, szégyelli magát, bánja már, hogy nem hagyta magát megfogatni a csapdával.

Aztán fölállt a férfi meg a gyerek. Al Capone az ajtóban megfordult, és a csapdára nézett.

- Itt hagyjuk? - kérdezte az apját.

- Miért, arany?

- Az - suttogta titokzatosan a gyerek -, meg ezüst.

- Akkor hozd.

Al Capone visszament, fölmarkolta a csapdát. Mikor az apjához ért, jobb kezéből a baljába tette, hogy megfoghassa az apja kezét.

Így mentek el kézen fogva. Al Capone kissé görnyedten lépkedett.

- Ni csak - mondta valaki -, úgy megy az a gyerek, mintha cipelne valamit.

- Hát persze hogy cipel. Nem látja, egy csapda van nála? - mondta szomorúan a malaclopós."

"Ma reggel a párom érdekes dolgot mesélt.

Tegnap előtt sétálni vitte Zádit babakocsival. Zümi már nyűgös volt, kezdődött nála a nátha. Sokat aludt aznap.

Érdekes, hogy az a tény, hogy álmos és hogy sétál odakint még nem eredményezi automatikusan, hogy aludna. Sokszor annyira érdekli, mi van körülötte, hogy nem tud elaludni. De aznap aludt szépen.

Már kb. egy órája sétálhattak, amikor egyszer csak egy fehér pillangó berepült a babakocsi fényteteje alá Zádihoz, majd amilyen gyorsan érkezett, olyan hamar el is tűnt. Zümi viszont azonnal felébredt.

Párom ekkor mosolyogva megjegyezte, hogy "jó reggelt, itt járt Gabó..."

A férjem nem szereti, ha mindenbe belemagyarázom a gondolataimat.

Ezt mégis ő mesélte most.

Lehet, hogy a november közeledése nem csak rám van ilyen hatással???

Jól esett ez a történet.

Hiszem, hogy Gabó vigyáz ránk.

Talán Zádi szemén keresztül látja a világot, mászik vele, áll, játszik.

Talán megkapja, amit itt nem kaphatott meg az élettől.

Kicsi fehér pillangó!

Örülünk, hogy jöttél!"

Ezt írtam október 23-án.

24-én reggel szólt a család, hogy szeretett keresztapám elindult a mindenélők útján.

Ez akkor fel sem tűnt.

Nem törődtem az előző napon írottakkal, csak küzdöttem az aznapi eseményekkel.

Így, visszagondolva tegnap kaptam valamit.

A lehetőséget, hogy aznap nem Gabó volt itt Zádival, hanem a keresztapám jött szólni valahogyan, hogy ő is készülődik.

Érezte valahol legbelül.

Judó is mondta.

De ez persze csak utólag lett világos, akkor nem.

A búcsúnk, az ő utolsó közös napjuk...

A kicsi fehér pillangó új fényben dereng most előttem.

A leendő nagyapa, aki várta már nagyon az unokáját, a család legifjabb tagját látogatta meg búcsúzóul.

Vagy tényleg Gabó járt erre, hogy elmondja, készíti a helyet, jó helyre kerül és vigyázni fognak egymásra.

Azt mondják, a pici babák még jobban érzékelnek számunkra felfoghatatlan dimenziókat.

Talán ezért...

A pillangó a fájdalommentes búcsú jelképe.

Hála Istennek, ő (az orvosok szerint) fájdalmak nélkül lépett át oda...

Betegen - elölről...

...és oldalról - így legalább kapott levegőt valamennyire...

Ha ez a nap nem így telt volna, akkor alighanem jobban megemlékeztem volna Vidi névnapjáról.

Ha nem szoptatnék, koccintottam volna az egészségére. (Felírtam, majd ha lehetőségem lesz rá, meg is teszem.)

Furcsa egészségre inni olyankor, amikor betegség vezette a Minden élők útjára, mégis hiszem, hogy ott már nem okoz neki fájdalmat semmi, ott már újra egészséges!

(Talán nem vétek úgy gondolni rá, hogy éppen Gabót vezeti be a csajozás rejtelmeibe, finom nedűket iszik, és nagyon jól érzi magát... Így szeretném látni őt!)

Ha nem lenne lázas Zádi.

De sajnos lázas.

Délután kezdte, megint nem volt elég a Panadol, egy óra múlva Nurofent is kellett adnom neki.

Felhívtam megint az orvost, azt mondta, valószínűleg nem tudjuk elkerülni az antibiotikumot, holnap beszéljünk még.

Azóta Nyúl felfedezett az állán pár pöttyöt, így nem tudom, hogy mégis megismerkedünk-e Skarlát őnagyságával. (Az állon megjelenés nem túl jellemző, de láttunk mi már egy-két dolgot. Igaz?)

Holnap mindenesetre megint orvos, aztán majd kiderül.

Most este megint részleteiben írok csak, mert 21:45-kor újfent lázat produkált, megkapta a szokásos Panadolt, egy óra múlva még lázasabb lett, akkor beadtuk a lázcsillapító kúpot.

Itt tartunk most.

Az előbb néztem (23:50) kicsit javult már.

Mindeközben, két lázmérés, csillapítás között, amikor éppen hatást vártunk az alvó babán és igyekeztünk olyan fekvő helyzetet találni neki, amiben pihenni is tud, kaptam egy olyan ajándékot a bloszülinapra, amit el sem képzelhettem azelőtt...

Már felfigyeltem arra korábban, hogy a Jóisten mindig olyan embereket sodort az úton mellém, akikkel dolgom volt.

Tanulnom kellett tőlük, vagy általuk.

Voltak fájdalmas leckék és olyanok is, amikre boldogan emlékszem vissza.

Amikor DT megjelent az életünkben, még csak azt tudtam, hogy nem lehet véletlen a beleérzése, ahogyan a körülöttünk lévő dolgokra, eseményekre reagált.

Nem is véletlen.

Egy ideje figyelek és próbálom magamba szívni a gondolatokat, a tapasztalatokat, amiket megoszt velem.

Értékes impulzusok a számomra.

Maradandó élmények a beszélgetéseink.

Tanulok tőle minden alkalommal valamit a világról, a dolgokhoz való hozzáállásról, a halálról... Igen, arról is.

Hasonló a zenei ízlésünk, tudja mit, és honnan kell idézni, hogy tökéletesen megértsem, amit mondani akar.

Ki hinné, hogy még soha nem találkoztunk?!?

Ma egy mondattal visszaadta a keresztapámat!

Nem, nem bolondultam meg!

Csak nem szoktam visszafelé olvasni a blogot.

Lényegében örülök, ha előre felé jutok valahogyan, géphez tudok ülni, és nem is alszom bele.

Nekem fel sem tűnt, hogy mit írtam 2010. október 23. és 24-én.

Ez most nagy ajándék nekem.

24-én nem is foglalkoztam az előző nap történéseivel.

Most nem leszek konkrétabb, előbb beszélnem kell Judóval.

Még egy gondolat, mielőtt mennék:

Drága Zádikám! Ma van 2 éve, hogy elindultál felénk. A testvéreiddel együtt keltél életre és egyelőre Te vagy velünk (éppen betegen).

Boldoggá tesz a remény, hogy egy tesód, aki veled egyszerre kapott életet még vár ránk. Ha minden jól megy, még megérkezhet, és újra együtt lesztek.

Ha Isten is úgy akarja!

Remek napunk volt - lehetett volna.

Voltunk anyukámnál, láttunk sok-sok gyereket, Zádi nagyon élvezte a dolgot.

Csakhogy a délutáni alvásából lázasan ébredt. Popsiban 38,6-ot mértem, ez hónaljban 38,1-et jelent.

Adtunk lázcsillapítót, beszéltem az orvosával - a holnapra tervezett bárányhimlő ismétlő oltás elmarad, de azért a doki látni akarja, hogy kiderítsük mi ez.

Reméltem, hogy csak a fogacska miatt lázas, hiszen egyéb tünet nincs, még csak nem is levert, viszont határozottan kevesebbet eszik.

Most este kicsit köhécselt, ez lehet a torka (nem tudom megnézni), vagy a sok nyáltól is, mert azóta nem köhögött.

22-re már megint rosszabbul volt. Csak karban tudott pihenni, zaklatott volt, határozottan úgy csinált, mintha fájna neki valami. Adtunk Panadolt, de 23-ra kezdett megint felmenni a láza. 23:15-kor kapott kúpot.

Most szopizott és egyelőre alszik.

Megyek is.

Gondolom az kiderült, hogy ezt a bejegyzést részleteiben írom két sírás, gyógyszerezés és szoptatás között.

Remélem, holnap kiderül mi is ez, és gyorsan megoldódik.

Kiakaszt, ha beteg.

Pedig ennek nem lenne szabad így történnie.

Minden gyerek beteg időnként, ez normális.

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ