Ha ez a nap nem így telt volna, akkor alighanem jobban megemlékeztem volna Vidi névnapjáról.

Ha nem szoptatnék, koccintottam volna az egészségére. (Felírtam, majd ha lehetőségem lesz rá, meg is teszem.)

Furcsa egészségre inni olyankor, amikor betegség vezette a Minden élők útjára, mégis hiszem, hogy ott már nem okoz neki fájdalmat semmi, ott már újra egészséges!

(Talán nem vétek úgy gondolni rá, hogy éppen Gabót vezeti be a csajozás rejtelmeibe, finom nedűket iszik, és nagyon jól érzi magát... Így szeretném látni őt!)

Ha nem lenne lázas Zádi.

De sajnos lázas.

Délután kezdte, megint nem volt elég a Panadol, egy óra múlva Nurofent is kellett adnom neki.

Felhívtam megint az orvost, azt mondta, valószínűleg nem tudjuk elkerülni az antibiotikumot, holnap beszéljünk még.

Azóta Nyúl felfedezett az állán pár pöttyöt, így nem tudom, hogy mégis megismerkedünk-e Skarlát őnagyságával. (Az állon megjelenés nem túl jellemző, de láttunk mi már egy-két dolgot. Igaz?)

Holnap mindenesetre megint orvos, aztán majd kiderül.

Most este megint részleteiben írok csak, mert 21:45-kor újfent lázat produkált, megkapta a szokásos Panadolt, egy óra múlva még lázasabb lett, akkor beadtuk a lázcsillapító kúpot.

Itt tartunk most.

Az előbb néztem (23:50) kicsit javult már.

Mindeközben, két lázmérés, csillapítás között, amikor éppen hatást vártunk az alvó babán és igyekeztünk olyan fekvő helyzetet találni neki, amiben pihenni is tud, kaptam egy olyan ajándékot a bloszülinapra, amit el sem képzelhettem azelőtt...

Már felfigyeltem arra korábban, hogy a Jóisten mindig olyan embereket sodort az úton mellém, akikkel dolgom volt.

Tanulnom kellett tőlük, vagy általuk.

Voltak fájdalmas leckék és olyanok is, amikre boldogan emlékszem vissza.

Amikor DT megjelent az életünkben, még csak azt tudtam, hogy nem lehet véletlen a beleérzése, ahogyan a körülöttünk lévő dolgokra, eseményekre reagált.

Nem is véletlen.

Egy ideje figyelek és próbálom magamba szívni a gondolatokat, a tapasztalatokat, amiket megoszt velem.

Értékes impulzusok a számomra.

Maradandó élmények a beszélgetéseink.

Tanulok tőle minden alkalommal valamit a világról, a dolgokhoz való hozzáállásról, a halálról... Igen, arról is.

Hasonló a zenei ízlésünk, tudja mit, és honnan kell idézni, hogy tökéletesen megértsem, amit mondani akar.

Ki hinné, hogy még soha nem találkoztunk?!?

Ma egy mondattal visszaadta a keresztapámat!

Nem, nem bolondultam meg!

Csak nem szoktam visszafelé olvasni a blogot.

Lényegében örülök, ha előre felé jutok valahogyan, géphez tudok ülni, és nem is alszom bele.

Nekem fel sem tűnt, hogy mit írtam 2010. október 23. és 24-én.

Ez most nagy ajándék nekem.

24-én nem is foglalkoztam az előző nap történéseivel.

Most nem leszek konkrétabb, előbb beszélnem kell Judóval.

Még egy gondolat, mielőtt mennék:

Drága Zádikám! Ma van 2 éve, hogy elindultál felénk. A testvéreiddel együtt keltél életre és egyelőre Te vagy velünk (éppen betegen).

Boldoggá tesz a remény, hogy egy tesód, aki veled egyszerre kapott életet még vár ránk. Ha minden jól megy, még megérkezhet, és újra együtt lesztek.

Ha Isten is úgy akarja!