csak kicsit csalok...

Mert ma este fontos dolgom akadt, így jól lestoppoltam egy privátos bejegyzést még háromnegyed tízkor, és elmentem... izé... kártyázni...

Ennek is története van.

Nem is a legvidámabb. Érdekes, hogy éppen mostanában meséltem erről VALAKInek...

Gabó átköltözése után... sok idővel... már régen túl voltunk a temetésen, a dolgok elpakolásán, a lassú... nagyon lassú hétköznapokba visszarázódáson...

De nem sikerült jobban lenni. Nem tudtunk aludni sem.

Éjjel, nappal csak RÓLA beszélgettünk, sírtunk, kétségbe voltam/tunk esve.

Amikor aztán a pajzsmirigyem is leállt, a dokim pedig közölte, hogy pszichés az oka valószínűleg, akkor rádöbbentem, hogy az agyam meg fogja betegíteni a testem és a maradék reményem is elmúlik, hogy valaha újra anya lehessek.

Akkor fordultam agyturkász/dilidoki... egy régi ismerőshöz. Jártam hozzá rendszeresen, próbált segíteni.

Egyik alkalommal arról beszéltünk, hogy miért is nem tudok aludni (na? vajon miért???) és ekkor hozta a következő szabályt: este 6 után már tilos volt Gabóról beszélni. Minden másról lehetett, de nem volt szabad felkavarni a dolgokat, hogy ne lovalljuk bele magunkat újra és újra egy megoldás nélküli kétségbeesett állapotba.

Nehéz volt, eleinte nem is sikerült.

A másik terápiás javaslat még ennél is szokatlanabb volt.

Ez pedig a családi társasjáték/kártya partik. Minden este (amikor csak lehetőségünk van rá) üljünk le játszani!

Szerencsére a párom családjával már akkor is szívesen játszottunk esténként, amikor még csak négyen voltunk, még Gabó születése előtt.

Így aztán nem kellett különösebben magunkra erőltetni a dolgot.

Nyilván nem nevetgéltünk, nem ugrattuk egymást, de legalább a játékkal voltunk elfoglalva, és egymás társaságával. Nem ültünk a saját szobáinkban hagyva, hogy a bajunk rágjon minket. (Közös a fájdalom, közös a túlélési stratégia)...

Úgy hiszem, ezek az esték mentették meg az életünket (nagy szavaknak tűnnek, pedig tényleg úgy éreztük, hogy nincs tovább..) és a kapcsolatunkat. Itt voltunk egymásnak.

Zádi születésével aztán elmaradtak ezek a közös játékok. Valahogy folyamatosan futunk a dolgaink után.

Így aztán különösen üdítő változatosságvolt, hogy megbeszéltük, amint Züm elalszik, leülünk játszani.

Már lassan fél egy, én még csak most blogolok, de nagyon jól esett.

Kicsit kezd bedarálni a november.

Ez jókor jött.

Pedig alapvetően szép napunk volt.

Délelőtt oltást kaptam (na nem ez a része volt a legszebb...), recepteket írattam, bevásároltunk, délután a szüleim jöttek hozzánk a tesómmal. Zádi nagyon jó hangulatú volt egész nap.

A húsboltban dolgozókat teljesen elbűvölte az én húsevőm...

Találkoztam nagyon régen nem látott emberekkel. (Az egyikükkel együtt nőttem fel. Most ugyanaz a gyermekorvosunk. Az a fiú, aki a játszótéren meg akarta védeni a tesómat a csúfolódásoktól, most a lányáról mesélt nekem. Hihetetlenül képen törölt az IDŐ...)

A november tele van MI LETT VOLNA HA... gondolatokkal...