Gyönyörűen múlik az idő.

Minden nap rácsodálkozom arra az ajándékra, amit 15 hónappal ezelőtt kaptunk hosszú várakozás után.

Egyszerűen képtelen vagyok elfogultság nélkül akár csak gondolni is rá.

Pici boldogságom nagy felfedező.

Be akarja kebelezni a világot.

Még a kanállal evést is gyakorolnia kell (feltesszük rá az ételt, és már eléri vele a száját), de villával is akar enni (ugyanez a módszer).

Egyre több darabos ételt tudunk adni neki.

Nagyon tanulékony és hihetetlenül kedves kisember.

Az ölelésre sosem ér rá, de szívesen oszt puszit, simogatást.

Mosolyog a világra és a világ tényleg visszamosolyog rá.

Egyre jobban kiderül az egyénisége is.

Megvan az akarata, ennek megfelelően apránként megtanít minket arra, hogy milyen jelzéssel mit szeretne mondani.

Tanulgatja a szavakat, de egyre több jelet is használ.

Kiderült, hogy az autómosóra, a metróra és a viharra ugyanazt a jelet mutatja. Ennek az értelme talán az lehet, hogy "hangos, érdekes, félek tőle, de izgalmas és akarom még... "

Ma tankolni mentünk ugyanoda, ahol le is mosattuk a múltkor az autót. Zádi azonnal észrevette és mutogatta, hogy most is menjünk oda!

Na igen, esőben azért mégse...

Jól meg is sértődött miatta.

Annyi, de annyi mesélnivalóm lenne, de érkezett hozzám egy pár olyan hír (nem minket érintő), ami alaposan megtekerte a lelkem.

Nem, azt hiszem soha nem fogok tudni könnyebben hozzáállni ahhoz, hogy gyermekek búcsúznak a világunktól.

Történt hasonló eset is, mint Gabóval.

Ez most kiakasztott.

Sajnálom.

Jó lenne úgy írni ezt a blogot, hogy majd egyszer Zádi mindent megtudhasson az élete kezdetéről (na persze, ha érdekli).

Mégis vannak dolgok, amik ezt időnként megnehezítik, vagy teljesen elterelik a pillanatnyi figyelmem.

Most kicsit el kell bújnom.

Remélem holnapra helyre rázódom.

Amennyire boldoggá tesz Zádi, annyira fáj is.