Hajnali fél 3-kor érkeztünk haza. Nehéz volt elindulni. Tudtuk, hogy amennyire mi fogunk mamikámnak hiányozni, legalább annyira fog ő is nekünk, de mi felnőttként ezt az érzést kezelni tudjuk. Zádi az, aki a legnehezebben viseli az elszakadást.

Az utolsó két napon dédi szinte nem is távolodhatott el 3 méterre tőle. Ha ezt megpróbálta, Zümi abbahagyta amit éppen csinált és hihetetlen ordításba kezdett. Semmivel nem tudtam megnyugtatni. Egyszerűen mamikám után kellett vinnem és ha látta, hogy karnyújtásnyira van tőle, akkor megnyugodott és átkéretőzött hozzá.

Mintha érezte volna, hogy haza fogunk jönni.

Komolyan féltem tőle, hogy mit tesz, ha rájön, hogy itthon vagyunk.

Indulás előtt még felköszöntöttük dédit mamák-dédik napjára. Zádi is adott virágot, egy szál fehér rózsát apró csokornak megkötve. Érdekes módon odanyújtotta és el is engedte, ami azért furcsa, mert nyújtani oda szokta a dolgokat, de vissza is veszi, mielőtt elvehetnénk tőle. Most viszont odaadta dédinek. Várta érte a puszit.

Mi is felköszöntöttük természetesen drága mamikámat. De hogy is fejezhetné ki egy csokor virág azt a szeretetet, amit iránta érzünk???

Ő az én józan eszem, a higgadtságom (már amikor akad) belőle táplálkozik.

Csodálom a derűjét és az erejét. A legnagyobb viharokat is kiállta becsülettel, olyan stabilan állt ellen a legnagyobb megpróbáltatásoknak is, mintha csak erre született volna.

Ő a támasza sokunknak. Fiataloknak és idősebbeknek egyaránt. Minden szempontból.

Minta a számomra, egy kincs. A páromnak nagyanyja lett elveszített nagymamája után. Igazi szeretettel fogadta, öleli.

Csak kérem a Jóistent, hogy sokáig, nagyon sokáig hagyja itt nekünk egészségben.

Boldoggá tett, hogy mi köszönthettük anyáknapján a család nevében. Telefonos instrukciók alapján...

A búcsú egyre szívfacsaróbb. Minden alkalommal nehezebb szívvel válunk el tőle. Most már Zádi is átérzi ezt.

A jól bevált szokás szerint most is úgy indultunk, hogy előbb Zümit lefürdettük és elaltattuk, azután tettük be az autóba. "Természetesen" felébredt, de így legalább el tudott újra köszönni mamikámtól. Puszit adott és megsimította az arcát. Az autóban ülve pedig integetett neki.

Nem volt nyűgös, hamar visszaaludt. Kecskemétig szundított is, majd az újabb ébredés után hiába akartam szopival újra elaltatni, ő nem volt partner benne, és nézelődött, mosolygott és időnként felkacagott. Alighanem tetszett neki a fények játéka.

Hazáig ébren maradt, majd a szobánkba érve konstatálta, hogy itthon vagyunk és nagy lelkesen föl- alá mászott az ágyban.

Mi az apjával már minden irányba dőltünk a fáradtságtól, ő viszont negyed 4- fél4-ig bírta. (De legalább reggel 9-ig hagyott aludni.)

Ébredés után kereste a helyét. Még nem volt képben, hogy mit is jelent itthon lenni. Dédi és a kutyák helyett nagymamával és nagyapával találkozott. Vissza kellett rázódnia.

Szegénykémnek nem is hagytam sok időt, mert összekészülődtünk, hogy az én anyukámat is fel tudjuk köszönteni. Volt nagy öröm és meglepetés, ráadásul még a tesóm is otthon volt Manó kutyával, így a kutyázás is megoldódott mára.

Hazaérkezés után a fiúk (Zádi és az apja) engem is megköszöntöttek anyák napjára.

Kaptam két szál fehér rózsát a fiaimtól és egy vöröset a páromtól.

Nagyon szépek, hihetetlenül örültem neki.

Babácskám nekem is ide nyújtotta a virágot, de aztán úgy döntött, mégiscsak játszana vele inkább.

Délután családi összejövetelre mentünk, így jóóól elhúzódott Zümi alvása és a mi pakolásunk/pihenésünk is.

Jó zsúfolt napon vagyunk túl, de örömmel tölt el, hogy mindent bele tudtunk sűríteni.

Zádi rosszul alszik, így sok reményem nincs, hogy hamar pihent leszek...