megpiszkáljuk a tábortüzet...

Felreppennek izzó parázsdarabok, hogy hamarosan hamuként érjenek földet valahol elfeledve.

Ilyesmi reményszikrák repkedtek mostanában körülöttünk megoldást kínálva, de egyelőre nem sikerült arra az útra lépnünk, amit keresünk. Elképzelhető, hogy a lehetőségek közül párat kell majd variálni, lehet, hogy valami egészen más fogja a nyugalmunkat meghozni, még nem tudjuk, és erről most még nem is fogok többet írni.

Mindenesetre nem egyszerű...

Amiről viszont mesélek, egy kiskrapek, aki az ablakon keresztül kiabál, hogy "anya", ha meglát, integet és elém szalad az ajtóba. Puszikat dob és ad is nagy lelkesedéssel.

Az még mondjuk nem teljesen tiszta (szerintem neki, magának sem), hogy az "anya" szó és a "cici" különböző jelentéssel bír-e, vagy egy, és ugyanaz...

Ma, amikor beléptem hozzá az ajtón, közölte, hogy "cici", de nem is kellett neki.

Most vagy leltárt tartott, hogy megvan még, esetleg csak megemlítette, hogy én vagyok a csatolmány hozzá, de lehet, hogy egyszerűen azt hiszi, hogy én magam vagyok az említett testrész...

Nem, azt talán mégsem.

Amikor ezt emlegeti, általában heves ruhanemű húzogatásba is kezd.

(Szerencsére idegen helyen azért ezt nem teszi látványosan, és ha alkalmatlan az idő - értsd éppen megoldhatatlan a szitu, akkor le lehet beszélni róla. Ezzel persze nem élek vissza.)

Szóval némi identitás problémánk azért akad, de jól viseljük.