Kéremszépen az én nagyfiam úgy döntött, hogy úgy akar enni, mint a nagyok, azt akarja enni, mint a nagyon (és annyit, mint a nagyok - ez még csak részben teljesül ).

Tegnap már próbálgatta, hogy kanalazzon, de ma már tudatosan kivette a nagyanyja kezéből, mutatva, hogy ő akarja.

(Nagymami azért kapott egy másik kanalat, hogy haladósabb legyen a dolog, de a kitartás mindenképpen dicséretes, amivel Zümi küzd.

A kanálra rá kell segíteni neki az ételt, de teljesen egyedül emeli a szájához és bele is talál!!!

Komolyan azt hittem, hogy ez nehezebben fog menni. Hiszen a kanál feje egy hosszú nyélen van, aminek a végét kell fogni (ott is fogja) és a koordinációt így jelentősen megnehezíti, hogy beletaláljon a szájába. De megy neki!!!

Már tanakodtam magamban, hogy hogyan is kell MAJD rászoktatnom a kanalazásra, hiszen eddig jószerivel kézzel evett. Erre ő most a legtermészetesebb módon oldotta meg a kérdést!

Erről csak felkiáltójelesen tudok gondolkozni.

Ügyes nagyfiam van!

Büszke-büszke-büszke vagyok! Ahogy érik, ahogy nő, úgy csodálkozom rá napról napra a világára.

Kicsi kedves maszat.

Mosolyog, kacag, boldog apróság! Milyen jó is ezt látni!

Minden pillanatban eleven! Még álmában is!

ÉL!

---

Bálintka (mert így hívják a veseátültetésen átesett kicsi harcost) kicsit jobban van, a doktorok türelemre intenek minket. Hetekbe fog telni, míg a teljes funkcióját ellátja. Addig minden nap egy kis javulás, kicsi (reményeink szerint) nyertes csaták állnak még előtte.

Nem baj, inkább így múljon az idő, mint a transzplantlistán várakozva.

Már jó úton vannak.

Hála Istennek!