Apa ápolás alatt karanténban.
Hiányolja a családját és mi is hiányoljuk őt.
Zádi napközben meg- megpróbál belógni hozzá.
Csak úgy "véletlenül" megnyomja az ajtót (nem túl jó a zárja) és amikor kinyílik, alig tudjuk megfogni, hogy ne menjen be.
Sőt, egy alkalommal kiment az előszobába és hangosan felkiáltott, hogy ABA! (Ez apát jelent Zádiul.)
Amúgy jön-megy a kis haramia, próbálgatja a határait.
Borzasztó dühös, ha valami nem sikerül, vagy valamit nem engedünk neki, ami pedig eget rengetően fontosnak tűnik - például a vasalódeszkát magára rántani, vagy a macskakaját megkóstolni, vagy anyukámmal telefonon beszélni. (Ez magyarázatra szorul. Zádi nem beszél a telefonba - nyilván - de még csak nem is hallgat, hanem elfut vele és a gombokat nyomogatja - legtöbbször bontja a vonalat. Ma is, amikor anyukámmal beszéltem, odajött, mondta, hogy mama, elkapta a telefont, elfutott vele és lenyomta. Kétszer. Nos, ezután elvettem és nem voltam a kedvence...)
Eszik, mint a gép, mindent meg akar kóstolni. Ma sóskalevest kóstolt (teljes ebédje után) és tejfölös-paprikás szeletet. A főtt tésztát minden formában és mennyiségben megenné. (Megjegyzés: a tejfölös szelet laktózmentes, a főtt tészta pedig tojásmentes egyelőre.)
Tudom, hogy életkori sajátosság, hogy mindent a szájába vesz, de a hideg is kiráz a megismerés ezen módjától.
(Még élénken emlékszem a pelenkában felfedezett almafa levélre... Nem lennék boldog, ha a következő kerti séta után tényleg ott figyelne a pókláb...)
Megyek vele, kikapkodok a kezéből minden olyat, amit nem igazán kellene megennie - ha sikerül. Ha nem, akkor jön a "mi van a szádban?", "mit ettél meg már megint?" és a mutasd a szádat!", vagy "mutasd a nyelved!"
Ennek eredménye, hogy ha a nyelvét kérdezem, megmutatja. Olyan édes, ahogy kinyújtja, hogy nézzem meg.
Egyre okosabb!!! (Na nem azért, mert az én fiam, de tényleg! )
Tündér rosszaság!