Egy olyan hang szólalt meg a telefon másik oldalán, amit évek óta nem hallottam.

Már több, mint 2 és fél éve...

Debrecenben, amikor Gabóval voltunk a kórházban, a mellette lévő ágyon egy nagyon beteg nagyfiú feküdt. Akkor nem hittek benne, hogy valaha hazakerül...

Ő hazament. Azóta másfél éve megint, és most újra az Intenzív Osztályon van.

Gabó búcsúja után felhívtam az anyukáját, hogy elmondjam neki. Velünk érzett, de úgy tűnt, bántottam a történetünk végével. Valahogy előre vetítettem az ő jövőjüket is.

Nem hívtam fel többé.

Sok idő eltelt, most ő hívott fel.

Küzdenek. Telik az idő.

Már nem "csak" egy egészséges pici lányka anyukája a fia mellett, hanem kettőé. Zádinál fiatalabb a picikéje.

Ennek nagyon örültem.

Dermesztő, hogy hány világ fér egy ember életébe...

Neki ott van a fia, akihez hetek óta jár a kórházba. Küzdeni, támaszt adni neki. Óvodában a nagyobb, otthon várja a kisebb lánya.

Anya, feleség, munkatárs.

Világok, ahol mindenképpen számítanak rá.

Világok.

Az egyik világban pedig találkoztunk.

Azóta számunkra is újabb terek nyíltak. Zádi nyitotta ki nekünk.

Ezzel a telefonbeszélgetéssel pedig össze (vissza) kapcsolódtunk kicsit.

Abba, a fájdalmas, küzdelmes létezésbe, aminek a vége...

De van értelme.

Mindennek van értelme.

Még akkoris, ha az, hogy mi, nem mindig egyértelmű.

Valamiért fontosnak tartotta, hogy felhívjon.

Talán tudtam segíteni.

Talán nem is nekem kellett segítenem, hanem neki kellett segítenie nekem...

Talán meglátom a gondok értelmét.

Az a világ...

Sosem szűnik meg számunkra, nem felejtjük el, nem zárjuk le, csak megtanulunk élni vele.

Furcsa, hogy éppen ma.

Ma, amikor újra kórházban jártam valakinél.

Ma, amikor újra megéreztem a kórházban azt a szagot. Amit semmivel nem lehet összetéveszteni.

A betegség, a fájdalom szagát...

Ezt az utolsó gondolatot most talán nem kellett volna...