lassan ki kell keverednünk végre ebből a betegeskedésből és azokat a fogacskákat is meglátjuk egyszer és nyugodtabb éjszakáink lesznek... Amen!

A tények: Zádi kicsit jobban van. Még köhög, de már nem vészes, éjszakára nem adunk már köhögéscsillapítót, mert nem kell. Az étvágya javult - erről majd mesélek, a jelszó: banán...

Én nem boldogulok a bacikkal, az arcüregem is kezd tele lenni, a fülem is nyom és rosszabbul hallok - illetve az éles hangok kifejezetten fájdalmat okoznak (csörömpölés, sípolás és gyermeksírás...)

Tegnap éjszaka megint nem aludtunk, már megszokhatnám, de sajnos nem megy. A betegség is nehezebben hagy el így...

A jó hír, hogy a sógoromat meg tudtuk lepni, ma van a szülinapja és az egész családja otthon várta. Elkészítettük a kedvenc tortáját, anyósom finiket sütött, főzött, az ünnepelt pedig meglepődött.

Reggel átmentünk hozzájuk segíteni és ott ragadtunk, csak este jöttünk haza. Még szerencse, hogy mindig többszörös védelemmel indulok útnak, így több étkezésnyi babaétel volt nálunk, nem okozott gondot, hogy nem voltunk itthon.

A banánra visszatérve: mamikámnál minden nap megevett egy-egy egész banánt a fiatalúr, mikor viszont hazajöttünk, egy falatot sem volt hajlandó lenyelni belőle. Arra gondoltunk, hogy eltelhetett vele, így időnként megkínáltuk ugyan, de nem erőltettük a dolgot. Ma sem volt ez másképpen. Volt feldarabolva valamennyi banán, egy szeletkét odanyújtottam neki. Megnézte mi az és fintorogva kiköpte. Megértettem, még nincs itt az ideje a banán evésnek. AHA!!! Persze, ha én adom...

Ugyanis: a fiúk hazajöttek (kisnyulak) és amint meglátták a banánt, rávetették magukat. Mindegyikük egyet-egyet megkezdett. Zádi nem volt rest, szivárványgyerekhez mászott, felállt a lábainál és elkezdett kunyizni tőle. Barni pedig adott neki. Nem volt hiszti, odanyújtotta a banánját. Zümikém harapott belőle, jóízűen megette, majd megint kért. A döbbenettől alig láttam...

Ez a dolog addig-addig ismétlődött, amíg Barni le nem tört neki egy darabot, hogy nyugodtan ehesse, mert akkor már nem kellett. Ő nem saját banánt, akart, hanem az unokatesójáét akarta megvámolni.

Kicsit később észrevette, hogy a legkisebb nyuszifiú, Matyi is banánozik. A jelenet szinte tökéletesen megismétlődött. Amíg a nagy közösen evett vele, minden rendben volt. Amint saját darabot kapott, odébbállt.

Megvan a magához való esze. Zádikám társas lény - és úgy tűnik szociális evő...  

Az egyetlen baj az volt, hogy nem aludt mélyen picikém egész nap és a nagy családi összeröffenésen túlpörgött, így aztán a fektetés krimibe illő lett.

Sírt, amikor hazajöttünk, a fürdés idejére ugyan felfüggesztette, de amint kivette az apja, folytatta. Magából kikelve, ordítva adta a tudomására, hogy ma este felejtse el a fogmosást. Nem engedte, hogy apuja a fogkefét a szájába tegye. Pedig nagyon szeret fogat mosni. Úgy gondoltuk, hogy biztos a foga fáj. Persze szegény embert az ág is húzza és egyetlen gyógyszeradagolót sem találtam, így pohárkából kellett VOLNA meginnia a fájdalom csillapítót, aminek nagy része az apján landolt. Így kapta meg a Fenistil cseppeket, a D vitamint és az antibiotikumot is, bár ezeket bele tudtam diktálni köpködés nélkül.

Mostanra végre alszik, rohanok én is zuhanyozni és feküdni, mert az elmúlt pár éjszaka tapasztalata szerint fél 12, éjfél körül kezdi a "mókát" és reggelig megy a "buli".

Aludni... Aludni... Álom...