Bizalom...

Kezdem azzal, hogy pár napja (ha jól emlékszem csütörtöktől) volt okunk az aggodalomra. Nem Apró miatt, egyéb - itt megnevezni nem kívánt - dolgok miatt.

Nem, nem múlt el. Egyelőre nem is fog. Majd egyszer. Talán.

Annyit meg lehet jegyezni a dologról, hogy a bürokrácia és az állam (politika mentesen megjegyezve is) igen megnehezíti az ember életét.

Na, mindegy. Nem picsogunk.

Furcsa volt, a kezdeti lelkesedés után, hogy Szivárványgyermek tegnap közölte, ő bizony nem akar ma Istentiszteletre jönni velünk. Mondtuk neki, hogy nem baj, ez nem kötelező.

Így ma reggel - kettesben/hármasban/négyesben - Párommal Apróval és Anygalgyermekünkkel szűk családi körben mentünk. Az autóban ülve (kivételesen nem voltunk késésben miattam) még nézelődtünk kicsit, mielőtt kiszálltunk.

Láttuk az ismerős arcokat, akik ugyanoda igyekeztek, mint mi. Idős házaspár közeledett felénk, amikor Drágám megkérdezte, vajon mi megöregszünk-e.

Félig viccesen válaszoltam, hogy: hát ajánlom!!!

Megegyeztünk, hogy szeretnénk látni a gyermekünket/gyermekeinket felnőni.

Ezzel a témát le is zártuk.

Ahogy az imaházba beléptünk, akkor láttuk, hogy nem Zoli tartja az Istentiszteletet, hanem az édesanyja.

Egészen máshogy zajlott (mármint a hagyományos keretek között máshogy), mint ahogy Zolinál megszoktuk - valahol mélyen megfordult a fejemben, hogy Szivárványgyermek érezhette, hogy most más lesz????

Mindegy, nem fogok belemagyarázni semmit.

Szóval - már többször előfordult ilyen - ma megint azt éreztük, hogy az ige nekünk szól.

Tudom, mindenkinek le kell vonnia a tanulságot a prédikációból, magára kell vonatkoztatnia, meg kell értenie, mi volt az üzenet, de ezen ma nem igazán kellett elgondolkoznunk.

Bemásolom ide az igeszakaszt. Mert csak.

Döbbenet!

Nem is kérdez az ember és a választ megkapja.

Alapige:Lk 12, 22-30

"Tanítványaihoz pedig így szólt: "Ezért mondom nektek, ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok, mert több az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál. Nézzétek meg a hollókat: nem vetnek, nem is aratnak, nincsen kamrájuk, sem csűrük, Isten mégis eltartja őket. Mennyivel értékesebbek vagytok ti a madaraknál! De aggodalmaskodásával ki tudná közületek akár egy arasznyival is meghosszabbítani életét? Ha tehát a legcsekélyebbre sem vagytok képesek, miért aggódtok a többi miatt? Nézzétek a liliomokat, miként növekednek: nem fáradoznak, nem is fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözött úgy, mint ezek közül bármelyik. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, az Isten így öltözteti, mennyivel inkább titeket, kicsinyhitűek! Ti se kérdezzétek tehát, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok, és ne nyugtalankodjatok. Mert mindezeket a világ pogányai kérdezgetik. A ti Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van ezekre."

Más:

Tegnap este hamar lepihentünk, mert igencsak fáradtak voltunk.

Néztük még egy kicsit a tv-t összebújva, amikor egyszer csak megszorítottam Drágám karját... - Megszólalni nem tudtam hirtelen.

Kicsi szünet, aztán újra.

Szegény Párom riadtan nézett rám és szólongatott, hogy mondjak már valamit.

(Ha belegondolok, hogy egész nap robotolt - 2 disznót levágtak tegnap megint, és nem tudta, hogy az éjszakát a szülőszobán töltjük-e, hát, nem csodálom a riadalmát.)

Amikor meg tudtam szólalni, azt mondtam, nem tudom, mi van. Várjunk.

De több nem jött.

Ma volt 3 összehúzódás, de nem járt fájdalommal.

Gabóval ilyen nem volt, hiszen előbb folyt a magzatvizem, mint bármiféle méhtevékenység elindult volna. A jóslók pedig akkor tisztán összehúzódások voltak, nem fájtak.

Bezzeg a tegnapi!

Na nem horrorizálok, mert ez még sehol nem volt a valódi "bulihoz" képest, de azért eléggé felkészületlenül ért (36 betöltött héttel... hülye-e vagyok-e).

Na mindegy. Apróca készülődik. Ezt még elhúzhatja akár hetekig is, tudom.

Ráadásul, ha elAprózza a "nyitányt", akkor talán a valódi érkezés nem fog újra 17 órán át húzódni.

Na a tegnap este is elmúlt.

Mondjuk arról meggyőződtem az éjszaka, hogy Kicsi Fiam kedvenc meséje valószínűleg a VUK lesz. HA még éjjel is ezen témázik...

Ma pedig az ágyneműk mosása volt soron.

Jó megint kézbe venni a pici lepedőket, takarókat.

Ezt a képet DT-től kaptam tegnap egy gratulációs képeslapon. Nagyon örültem neki és szeretném itt is megköszönni.

úgy rákoncentráltam a diplomaosztóra, hogy nem írtam egy édes-fontos dologról.

Ez pedig a zene.

Az úgy kezdődött, hogy Gabó születésekor kapott Apujától egy báránykát, ami altatódalt játszik. Aranyos, ölelnivaló kis barát.

Sokáig keresgéltünk olyan zenebarátot, ami nem a tipikus altatódalt játssza, de nem találtunk. Ami lett volna az műanyag volt, kemény és hideg. Mi pedig textilt kerestünk, meleg tapintásút.

Telt az idő és I barátnőm egyszer egy zenélő plüssmackóval érkezett, ami kedves, csilingelő hangon zenél, valami édes kis dalocskát.

Nagyon megszerettük.

Eltettem a többi játék közé Gabó távozásakor.

Most pedig, amikor a kórházi csomagot pakoltam össze, elővettem a két pajtit.

Előbb a báránykát zenéltettem meg a pocaknak, majd a medvét. Apró a medve mellett döntött. A maci hangjára elkezdett ficánkolni.

Megfogtam mindkét játékot és behoztam a szobába, hogy a Párom véleményét is megkérdezzem. Megmutattam a két zenét, és Apja is a mackót választotta. Elmeséltem, hogy Aprónak is az tetszett jobban, nagyot mosolygott, hogy szereti, hogy a fia határozott...

Szóval így nem volt nehéz dolgom, melyiket tegyem el - hogy terjedelmes listám tartalmát még ezzel is bővítsem.

Úgy tűnik, szereti a zenét. Ennek nagyon örülök.

Mi ketten...

Fél 6-kor keltünk, hogy Életem Párja eldönthesse elindulunk-e egyáltalán.

Legmélyebb meggyőződése ellenére azt mondta, vágjunk bele....

Tudta, hogy milyen fontos ez nekem.

Nem is mertem beleszólni.

Nem akartam befolyásolni, de tény, hogy ott szerettem volna lenni.

Sietős öltözködés, gyors fordászkodás Anyuéknál, majd elindultunk a 70 km-t maximum 2 óra alatt megtenni. Az út elég havas volt. Úgy egyeztünk, ha durvul a dolog, visszafordulunk.

A család persze aggódott - őszintén fordított esetben én is tiszta frász lettem volna a többiekért, dehát ugyebár én ott voltam a kocsiban és tudtam, hogy rendben vagyunk. Ráadásul hihetetlenül bízom a Férjemben. Ha valaki, Ő tudja mit csinál - bár, elég, ha a másik kocsiban ülő sofőr nem figyel...

Nos, az út a falunkban jeges-havas volt. Elhagyva a falut, még mindig nem egy életbiztosítás...

A városban inkább csak havas, de az rendesen.

Mentünk tovább. A Zselicben autókázva volt egy emelkedő, amin nem tudtam, hogy fogunk feljutni, de megoldottuk.

A Zselicet elhagyva viszont, szinte egy csapásra csupán nedvessé vált az úttest.

Jó időben Pécsre értünk, így értesíthettem a családot, hogy megvagyunk.

Odaérve kérdezgettük a portást, az ott dolgozókat, hogy hova menjünk, mit is kell tennünk, mert leírást erről nem kaptunk.

Útba igazítottak minket így bementünk egy elkülönített helyre a talárt - sapkát és kesztyűt átvenni.

Drágámat alig akarták beengedni, de a pocakomra való tekintettel mégis bejöhetett velem a "kizárólag hallgatóknak - vendégeknek nem" fenntartott területre.

Kaptam egy talárt, ami éppen átért.

A kesztyűm nagy lett és éppen a "legmegfelelőbb ujjának" hegyén lyukas... Végül lecserélték egy másikra.

A fejfedővel akadt gondom, mert nem igazán akart a helyén maradni.

WildShyccu! Ha Nálatok is lesz talár és ilyen sapka, vigyél magaddal FEKETE hullámcsatot, amivel "felszögelheted" a fejedre! Azért feketét, mert az ezüst színű nagyon látszik.

Szerencsére a kontyom megfogta végül az önjáró sityakot - még jobban jártam a többi lánynál.

Szóval akkor elkezdtünk VÁRNI.

Mivel legkésőbb 9:30-ra ott kellett lennünk az "egyenruha" miatt, ráadásul mi még meg is előztük a kötelezően kiírt időpontot, még hosszabb lett a várakozási idő 11-ig.

Rájöttem, hogy ugyan csoki munícióm van, innivalót bizony nem vittem magammal, így át akartam csattogni a suli olyan pontjára, ahol egy automatát találok.

Páromat nem küldhettem, mert ugyebár nem hallgató és nem engedik vissza, így én indultam folyadék utánpótlásért.

Az ám, de az "úton állók" nem engedtek ki.

Miért is???

Mert talárban nem lehet elhagyni az épületet. (Gondolom feltételezték, hogy elcserélem a diplomámat egy talárért és nem megyek vissza.)

Szóval hátra arc és talár levétel következett.

Ezután már gond nélkül szerezhettem innivalót.

Valahogy eljött a 10:30, amikor is elfoglalhattuk a helyünket.

Megkaptuk a kiképzést, kinek mikor hova kell mennie, állnia, ülnie.

Később megjöttek a hozzáNKtartozók is.

Jó hosszú beszédeket követően elkezdődött az átadási ceremónia.

Volt egy kis - NAGY keveredés, privátban szívesen elmesélem, de nem akarok bajba sodorni senkit, így itt nem részletezem.

Mindenesetre nyilvánosan és egyértelműen ciki volt, de mi jót derültünk az ügyön.

Mindeközben a kedvenc Tanerőm, aki egy számomra igen kedves rokonomra hasonlít az elnökségben foglalt helyet.

Régen tanított már. Jogot tanultam tőle.

Nagyon hasonlít Apukám Unokatesójára. De tényleg!

Így, amikor először megláttam, csak mosolyogni tudtam rá.

Persze tanultam mint a güzü, nehogy leégessem magam előtte.

Több félévben is tanított, ennek nagyon örültem. Azután, mikor már nem volt nála kurzusom, megtudta Gabó állapotát. Félrehívott a folyosón és felajánlotta a segítségét.

Levelezős hallgatóként már az is csoda volt, hogy egyáltalán az arcomra emlékezett, de ő még a bajunkra is figyelt.

(Azóta megtudtam, hogy 4 gyermeke van. Talán nem véletlen...)

Szóval ott ült az elnökségben.

Már vagy 2 éve nem találkoztunk, mivel igencsak elfordultam az egyetemtől.

Kibökött a tömegben és nagyot mosolygott rám. Ez volt az egyik legjobb dolog az átadó ünnepségen!

Felnéztem a galériára a Páromhoz, hogy Ő is megismerte-e, erre a Tanár úr követte a tekintetem és biccentéssel köszönt a Férjemnek is!!!

Nagyon jól esett.

Átvettük a papírokat. Drágám intett, hogy ne rohanjak az átvételkor, hogy tudjon fotózni... Nos, visszaintettem, hogy a kismama nem gyorsvonat - úgysem rohannék.

Nos, a dékán igencsak meglepetten nézett rám/RÁNK. Azt hiszem nem túl szokványos dolog "röplabdával a talár alatt" betotyogni a diplomáért.

Kaptam nagy vigyort és mellékesen a papíromat.

Szóval vidáman telt a nap.

Drágám azt mondta, nem bánja, hogy végül elindultunk, mert látta, milyen boldoggá tett ez az egész.

Köszönöm, köszönöm!

Kegyes volt hozzánk nagyon a Döntéshozó, hogy kibírta a reggel - délelőtt - délután havazás nélkül és csak este kezdett el megint zuhogni a hó.

Nagyon nagy dolog, hogy mégis eljutottunk. Apró is megvárta ezt az eseményt még pocakban.

Drága Nagymamámnak kellett volna még valahogy odateleportálnia magát - persze ép ésszel ezt senki nem kívánná, ilyen időben 400 km-t. ÁÁÁÁ!

Csak Édesem igazán kiérdemelte volna, hogy a rengeteg támogatásának eredményét személyesen lássa.

De nem baj, majd a fényképek mesélnek Neki...

Elkészítettem a kórházi csomagot.

Holnap - ha a Jóisten megsegít - elmegyünk a diplomaosztóra Pécsre és vinnem kell magammal. Eső helyett köpönyeg.

Szóval bepakoltam, egy-két dolog még hiányzik, de nem a lényegesek közül.

Ha holnap (remélem!!!) még nem esedékes a dolog, ezekkel még majd kiegészítem, de úgy vagyok nyugodt, ha a csomagtartóban figyel a pakk, így nem érhet meglepetés.

Mondjuk az árokparton kívül, csak Pécsen szeretnék kevésbé szülni...

De nem is lesz itt semmi gond.

Ha elmegyünk (jaj de jóóó lenne), akkor haza is jövünk még egyben   . Világos???

Megint mostam egy adag Apróruhát, szépen száradnak.

Lassan felkészülünk.

De azért még várjál kicsit Aprócám!!!

37 betöltött hétért imádkozom.

Rengeteget csuklik, ami a tüdeje szempontjából jó hír. Erősödik a rekeszizma, ettől pedig a tüdeje lesz erősebb.

De azért a biztonságos 37 hét, az legyen meg!!!