Tegnap nem mentem bele a részletekbe, ezért ma megteszem.

Szivárványgyermek velem volt a konyhában, hiszen "segítettem neki" muffint sütni.

Írtam már az Ő világáról.

Az autizmus olyan fajtája/foka (ezt nem tudom, hogy kell magfogalmazni) az övé, amikor is fejleszthető, ráadásul szigetszerű képességei vannak - kívülről tudja a naptárt a születésétől (1999) egészen 2013-ig - bár már rajtakaptuk, hogy lehet még több információ is a fejecskéjében, mert 1848 március 15-öt is be tudta azonosítani, milyen napra esik...

Szóval elképesztő.

Több idegen nyelvet is egyszerre tanul, ami dicséretes, de inkább a szavakat tudja, a nyelvtani rész - akár a mondatalkotás is - nehezére esik.

Megismer rengeteg madarat (a feléről Tőle hallottam először), a könyvben az árnyékuk alapján is beazonosítja őket.

Az emberi kapcsolatok, szituációk (ha csúnyán, szakszöveggel közelítek, akkor az interperszonális kommunikáció) viszont komoly nehézséget okoznak neki.

Nem bírja a váratlan helyzeteket, a meglepetéseket. Azonnal hárít, de ha előre elmondjuk, mi fog történni, akkor nincs baj.

Telefonálni is azért nem szeret, mert nem tudja, mit fog kérdezni a másik oldalon lévő ember...

Röviden ennyi előzmény elég is lesz a tegnapi este felidézéséhez.

Tehát:

A konyhában voltunk.

Legkisebb fiúnyuszi is velünk volt, tüsténkedtek mindketten.

A citromsárga dekorcukorkákról eszükbe jutott a Nap.

Szivárványgyermek megjegyezte, hogy a Nap nagyobb, mint amilyennek mi látjuk.

Igazat adtam neki, azzal a kiegészítéssel, hogy még a Földnél is nagyobb.

Legkisebb nyúlfiú hozzátette, hogy az ÉG pedig végtelen.

Igazoltam ezt is.

De Szivárványgyermek visszakérdezett, hogy miért végtelen???

Erre visszakérdeztem, hogy mi lenne az ÉG után, ha lenne vége?

A biztos tudás birtokában válaszolt, hogy hát a Mennyország.

UFF

A történethez hozzá tartozik, hogy a hitemet magánügynek tartom. Nem osztom a gondolataimat erről, mert hiszem, hogy csak rontanék a helyzeten.

Akinek kell, úgyis eljut Hozzá...

Így voltam a Párommal is. Sosem hívtam magammal. Egy ideig egyedül jártam templomba.

Aztán egyszer csak megkérdezte, hogy megyünk-e együtt...

Nyúl családjában a gyermekek nincsenek megkeresztelve - illetve csak Szivárványgyermek egy dédszülő kedvéért.

Nem járnak templomba.

Nyuszi hisz.

De nem tudtam, mi a családi álláspont, így a fiúknak sosem beszéltem a hitemről.

Azt tudták, hogy vasárnaponként reggel Istentiszteletre megyünk, eljöttek az esküvőnkre is a nyáron, de ez ennyiben is maradt.

Úgy gondolom, a szülők joga eldönteni, milyen szellemben nevelik a gyermekeiket.

Így tehát váratlanul ért Szivárványgyermek megjegyzése a Mennyországról...

Azt már előre elhatároztam, hogy elmesélem neki egy adandó alkalommal, hogy mi zajlik egy Istentiszteleten, hogy fel legyen rá készülve és tudja beazonosítani a dolgokat, hogy ne okozzon ez majd feszültséget benne.

De erre a megjegyzésre igazán nem számítottam.

Ám reagálni kellett.

Mondtam, hogy látod, az meglehet... Lehet, hogy ott a Mennyország van.

Erre megkérdezte, hogy milyen a Mennyország?

Azt válaszoltam, hogy nem tudom pontosan, hiszen senki nem jött még vissza onnan, hogy elmesélje.

Megjegyezte, hogy szeretné megnézni. Szeretne oda jutni.

Mivel mostanában indulat-levezetési problémái voltak, és a csúnya beszéddel sem tud mit kezdeni, csak bosszantásnak használja, így megjegyeztem, hogy oda csak olyanok juthatnak, akik nem beszélnek csúnyán és nem verekszenek.

Akkor nem lehet valakit pofán vágni???

Hát, nem.

Elábrándozott, hogy szeretne ott szétnézni, szeretne majd ott aludni. Közölte, hogy ő 23 évesen fog oda jutni.

(Csak remélni tudom, hogy ez nem megint egy tartalmas megérzése...)

Csitítottam, hogy előbb le kellene itt élnie egy teljes életet. Megkérdeztem, mit szólna, ha 83 évesen menne csak a Mennyországba, mint a Dédnagymamája.

Ebbe beleegyezett.

Kicsit megkönnyebbültem, majd elmeséltem az Istentisztelet forgatókönyvét és a Miatyánkot is elmondtam Neki, majd értelmeztük is.

Ezzel a téma tegnap le lett zárva.

Ma csodálatosan viselkedett az Istentiszteleten. Semmi kurjongatás, semmi ismételgetés, vagy zajongás.

Nagy érdeklődéssel kereste meg a 165. zsoltárt, végig kísérte a szemével, ahogy énekeltük.

Hazafelé a kocsiban megbeszéltük a prédikációt is.

Azt mondta, legközelebb is eljön.

Még az édesanyjának is megengedte, hogy jövő héten elkísérjen bennünket.

De ahogy elmondtam Nyúlnak a tegnap esti beszélgetést, úgy kezdett mosolyogni nagyon.

Elmondta, hogy a hasonló állapotban lévő Kislány - együtt járnak iskolába, csak a Kiscsaj egy évvel fiatalabb - barátnőjével beszéltek először a Mennyországról.

Szivárványgyermek akkor is megkérdezte, hogy milyen a Mennyország.

A Kislány pedig teljes bizonyosság tudattal válaszolta, hogy a Mennyország olyan, mint amikor a kisbaba az anyukája pocakjában van...

Jelen állapotomban ezen csak elérzékenyülni tudok. Bocsássa meg ezt nekem mindenki.

Megyek szipogni.

megyek ebbe a megfázósdiba. Szerintem.

Mert tegnap óta a torkom is fáj, húz a fejem lefelé, kicsit köhögök is.

Ami megmaradt: az állandó orrfújás, a szédelgés, az időnként orvul támadó fejfájás.

Namármost: ipari mennyiségű forró tea elfogyasztása után kijelenthetem, hogy amúgy mézzel és citromlével szeretem. (Most a savam miatt egyik sem ajánlott...   )

De legalább egy kicsit jót tesz.

Minden nagyobb vállalkozáshoz - reggelizés, kipakolás a konyhába, teregetés, mosogatás, főzés, sütés - igen erős rákészülés, koncentrálás szükségeltetik, majd az elhatározás érvényesítése, végül masszív lihegés és kifekvés. Majd a következő feladatra való rákészülés...

De nem baj, kitartó vagyok, így azért mégiscsak mindennek a végére értem, még muffint is sütöttem a fiúkkal.

Ha pontos akarok lenni, Szivárványgyermek úgy fogalmazott - Évi segített nekünk muffint sütni - na igen. Minden nézőpont kérdése.

Nyuszilánykát nem mertem ma megölelgetni, megpuszilgatni, nehogy elkapjon tőlem valamit, bár reménykedem, hogy ez tényleg csak megfázás.

Holnap Drágám Pestre utazik. Előre utálom, hogy ilyen időben kell mennie, de a muszáj az muszáj.

Mi (Anyósom, Szivárványgyermek és én) Istentiszteletre megyünk.

Kíváncsi leszek...

No, fel is adom mára a küzdelmet, jóól lefekszem azértis. Gyorsan el kell felejtenem ezt a megfázást!!!

napunk volt.

Posta, pénzügy, gyógyszertár, kulcsos doboz, találkozó - ezek voltak nekem felírva.

Kezelés és találkozó - ezek a Páromnak...

Hűtőláda ügyintézés - ez Apósomnak.

Ezt mindet összehoztuk, elindultunk és végül délután 4 után értünk haza.

A kezelésen jót beszélgettünk Dórival - mi dumáltunk, Drágám meg nyögött... Szegénykém!

A többi programpont is viszonylag gördülékenyen zajlott.

Az egyetlen gond, hogy mióta hazaértünk egyfolytában fújom az orrom.

Lehet, hogy megfáztam?

Már tüsszögök is.

Meg fázom.

Lázam nincs, hűvös a bőröm.

De ez most nem kifejezetten hiányzott...

Jójó tudom, soha, senkinek nem hiányzik.

Most megyek és orrfújok tovább...

De nem sorrendben.

Most éppen egy számomra nagyon kedves ember (Robi) zenéjét hallgatom (DE!) - nagyon jól esik. Egy ismerős hang, kellemes hangulat... Formálom Apró zenei ízlését!

A reggeli rosszulléttől eltekintve igen jól telt a napom - de mostanra kicsit elkámpicsorodott a lelkivilágom. Nem tudom, hogy a hormonok, a fáradtság, vagy egyebek... de most éppen nem jó - mármint az alaphangulat.

De a zene legalább JÓÓÓ!

Na, de most inkább elmesélem a mai égésemet. Hátha jobb kedvem lesz.

Tehát: a délelőtt valahogy elment... Vártam haza a Páromat, aki kezelésen volt (fáj a háta), de valahogy nem jött. Úgy tudtam, a kezelések összességében másfél órán át tartanak, így furcsálltam, hogy csak délben jött. Közben kiderült, hogy én nem néztem meg a papírt, amin koordinálunk. Ha megnéztem volna, nem várom hiába.

Na mindegy.

Drágám hazajött, iszonyú fejfájással.

Talán már írtam, hogy családilag végigvezethetően a migrén sajnos jelen van az életükben.

Mióta pocakos vagyok és én is érzékelem a frontokat, az szokott történni, hogy nálam jelentkezik először - fáradékony vagyok, minden mozdulathoz erőt kell gyűjtenem, bizonytalan a járásom és úgy összességében nincs sok hasznom. De legalább nem fáj...

Még aznap este, vagy másnap aztán Drágámnál jelentkezik az az iszonyú durva, semmit meg nem engedő fejfájás...

Tegnap nálam megvolt a jelzés - hiába mondták a meteorológusok, hogy nincs front (tegnap még el tudtam hinni, hogy tényleg csak nálam van gixer, de mára bebizonyosodott, hogy igenis front!!!) - mára pedig Férjecskémnél jelentkezett - most estére Anyósom is küzd már...

Szóval Életem hazajött - fejfájósan - de most nem azzal az elesettséget okozó fájdalommal, hanem a kötözködővel és "mindenki hagyjon békén" érzéssel.

Hoztam az ilyenkor szokásos "mit segítsek"-et. Felajánlottam ételt, teát, gyógyszert kedvesen, de semmi nem működött.

No, (nem vagyok rá büszke) elfogyott a türelmem a válaszok hallatán és miután meggyőződtem róla, hogy vett be gyógyszert és hamarosan lefekszik aludni, rácsuktam az ajtót azzal a megjegyzéssel, hogy remélem rendbejön.

Átmentem Nyúlékhoz, de nem voltak otthon. Mivel utána akartam kérdezni, hogy mikor érnek haza, már éppen nálam volt a telefonom. Megcsörrent.

Mostanában a készülék nem írja ki, ki keres, csak a számot, amit én ugyan meg nem jegyzek. Az utolsó két számból szoktam tudni, ki az.

Látom, hogy a Párom. SOSEM SZOKTAM DURVÁT MONDANI A TELEFONBA! MINDIG BEMUTATKOZOM, MINDIG KÖSZÖNÖK. A közösen eltöltött több, mint kilenc év alatt még morcosan így nem vettem fel a telefont. De most rossz volt a kedvem. Azt hittem, megérezte, hogy enyhítenie kell, és azért hív.

Felvettem és morcos hangon csak annyit mondtam: "Itt vagyok."

A telefon másik oldalán - mély hallgatás.

Óvatos bemutatkozás - VARÁZSLÓDOKI!!! volt (aki a beültetést végezte, aki lehetővé tette, hogy babánk lehessen, amikor mások nem bíztattak minket...).

Ledermedtem. Szerencsétlen. Mit gondolhat???

Gyorsan bocsánatot kértem és közöltem, hogy azt hittem, a férjem keres.

Erre ő elkezdett kacagni, hogy akkor most lebuktam. (???)

Merthogy nagyon nem volt vidám a hangom.

HÁT NEM...

Zavartan válaszoltam, hogy "nem doktorúr, most nem..."

Gyorsan témát akartam váltani: "Hogy van Doktorúr?"

Erre Ő: "Köszönöm jól, de Önök hogy vannak?"

Édes ember!

Naponta vagy 40 beteget lát el. Ráadásul a 7. hét óta nem voltunk nála.

Ugyan azt nem tudta hirtelen felidézni, hol tartunk, de érdeklődött, hogy minden rendben van-e Apróval.

Csodamanus...

Többször is ígéretemet vette, hogy szólunk, ha megszületik.

Egyszerűen hihetetlen számomra, hogy ennyi idő után, amikor az Ő része már régen lezárult, még mindig foglalkozik velünk.

Csak hálás lehetek, hogy ilyen lelkiismeretes, ennyire rendes!

Az eset után felhívtam Drágámat és együtt vigyorogtunk a helyzeten.

Még erre is jó volt...

...

No, ezt a bejegyzést 3, azaz 3 részletben tudtam megírni, mert mindig közbejött valami.

Nem baj, a lényeg, hogy megvolt.

Holnap ügyeket intézek, úgyhogy most odébb állok, hogy minél előbb lefeküdhessünk.

Még egyszer köszönök minden bíztató szót, minden gratulációt.

Nagyon jól estek a hozzászólások.

Sokat filózok a tegnap leírtakon, de bízom benne, hogy tényleg a helyükre kerülnek majd a dolgok.

A szerencsém, hogy az én Drága Férjem egy kifejezetten józan gondolkodású ember, aki segít majd a szélsőséges megmozdulásaimon úrrá lenni.

Cserébe viszont NEM ígérhetem neki sajnos, hogy nem leszek dühös, amikor észhez akar majd téríteni...

Bocsi!

De utólag mindig rájövök. Tényleg. Még jó, hogy van türelme kivárni.

Nem hiába a FÉRJEM!!!

Ma szédelgős voltam délelőtt. Mondjuk talán az sem segített, hogy az első látogatóm ma megint VUK volt.

Volt felé néhány epés megjegyzésem - megint - majd mire távozásra bírtam, jól elment belőlem minden energia...

De azért mégiscsak megreggeliztettem Aprót, majd jól elmosogattam, intéztem a megszáradt tiszta ruhákat, közben pedig őriztem a cserépkályhában a tüzet.

Végülis dél körül jóóó meleg lett a szobában, Párom is itthon volt és elhatároztam, hogy megnapoztatom a Pocakot.

Az úgy volt, hogy a könyv azt írta, hogy ilyenkor a babák már érzékelik a fényt, néha még hunyorognak is.

Márpedig Apró - tél lévén - annyira be van bugyolálva a hasamban, hogy vajmi kevés fényhez juthat. Hát igen, a nyári gyerekek ilyen szempontból jobban járnak...

De ma szépen kisütött a nap, nálunk meleg volt, így jól kiszabadítottam és hagytam, hogy érje a Napocska.

Csakhogy Apája számára olyan a csupasz pocak látványa, mint méhecskének a méz - vagy a virágpor - ebbe most ne menjünk bele...

Szóval "ráröppent", simogatta, magyarázott neki, játszottak egyet, így nem tudom mennyit érzékelhetett Apró a fényből, mindenesetre jól szórakoztak, az nyilvánvaló.

Délután Nyúléknál voltam, jó volt.

Szóval jól telt a nap, csak kifejezetten fáradékony vagyok.

VAGY front - mindig erre fogom...

VAGY a pocakosság előrehaladása - növekszik is szépen...

VAGY pedig egyszerűen még mindig nem tudtam kipihenni magam az államvizsga után.

Nem tudom.

Majd eldől.

De most azért lefekszem.