De nem sorrendben.

Most éppen egy számomra nagyon kedves ember (Robi) zenéjét hallgatom (DE!) - nagyon jól esik. Egy ismerős hang, kellemes hangulat... Formálom Apró zenei ízlését!

A reggeli rosszulléttől eltekintve igen jól telt a napom - de mostanra kicsit elkámpicsorodott a lelkivilágom. Nem tudom, hogy a hormonok, a fáradtság, vagy egyebek... de most éppen nem jó - mármint az alaphangulat.

De a zene legalább JÓÓÓ!

Na, de most inkább elmesélem a mai égésemet. Hátha jobb kedvem lesz.

Tehát: a délelőtt valahogy elment... Vártam haza a Páromat, aki kezelésen volt (fáj a háta), de valahogy nem jött. Úgy tudtam, a kezelések összességében másfél órán át tartanak, így furcsálltam, hogy csak délben jött. Közben kiderült, hogy én nem néztem meg a papírt, amin koordinálunk. Ha megnéztem volna, nem várom hiába.

Na mindegy.

Drágám hazajött, iszonyú fejfájással.

Talán már írtam, hogy családilag végigvezethetően a migrén sajnos jelen van az életükben.

Mióta pocakos vagyok és én is érzékelem a frontokat, az szokott történni, hogy nálam jelentkezik először - fáradékony vagyok, minden mozdulathoz erőt kell gyűjtenem, bizonytalan a járásom és úgy összességében nincs sok hasznom. De legalább nem fáj...

Még aznap este, vagy másnap aztán Drágámnál jelentkezik az az iszonyú durva, semmit meg nem engedő fejfájás...

Tegnap nálam megvolt a jelzés - hiába mondták a meteorológusok, hogy nincs front (tegnap még el tudtam hinni, hogy tényleg csak nálam van gixer, de mára bebizonyosodott, hogy igenis front!!!) - mára pedig Férjecskémnél jelentkezett - most estére Anyósom is küzd már...

Szóval Életem hazajött - fejfájósan - de most nem azzal az elesettséget okozó fájdalommal, hanem a kötözködővel és "mindenki hagyjon békén" érzéssel.

Hoztam az ilyenkor szokásos "mit segítsek"-et. Felajánlottam ételt, teát, gyógyszert kedvesen, de semmi nem működött.

No, (nem vagyok rá büszke) elfogyott a türelmem a válaszok hallatán és miután meggyőződtem róla, hogy vett be gyógyszert és hamarosan lefekszik aludni, rácsuktam az ajtót azzal a megjegyzéssel, hogy remélem rendbejön.

Átmentem Nyúlékhoz, de nem voltak otthon. Mivel utána akartam kérdezni, hogy mikor érnek haza, már éppen nálam volt a telefonom. Megcsörrent.

Mostanában a készülék nem írja ki, ki keres, csak a számot, amit én ugyan meg nem jegyzek. Az utolsó két számból szoktam tudni, ki az.

Látom, hogy a Párom. SOSEM SZOKTAM DURVÁT MONDANI A TELEFONBA! MINDIG BEMUTATKOZOM, MINDIG KÖSZÖNÖK. A közösen eltöltött több, mint kilenc év alatt még morcosan így nem vettem fel a telefont. De most rossz volt a kedvem. Azt hittem, megérezte, hogy enyhítenie kell, és azért hív.

Felvettem és morcos hangon csak annyit mondtam: "Itt vagyok."

A telefon másik oldalán - mély hallgatás.

Óvatos bemutatkozás - VARÁZSLÓDOKI!!! volt (aki a beültetést végezte, aki lehetővé tette, hogy babánk lehessen, amikor mások nem bíztattak minket...).

Ledermedtem. Szerencsétlen. Mit gondolhat???

Gyorsan bocsánatot kértem és közöltem, hogy azt hittem, a férjem keres.

Erre ő elkezdett kacagni, hogy akkor most lebuktam. (???)

Merthogy nagyon nem volt vidám a hangom.

HÁT NEM...

Zavartan válaszoltam, hogy "nem doktorúr, most nem..."

Gyorsan témát akartam váltani: "Hogy van Doktorúr?"

Erre Ő: "Köszönöm jól, de Önök hogy vannak?"

Édes ember!

Naponta vagy 40 beteget lát el. Ráadásul a 7. hét óta nem voltunk nála.

Ugyan azt nem tudta hirtelen felidézni, hol tartunk, de érdeklődött, hogy minden rendben van-e Apróval.

Csodamanus...

Többször is ígéretemet vette, hogy szólunk, ha megszületik.

Egyszerűen hihetetlen számomra, hogy ennyi idő után, amikor az Ő része már régen lezárult, még mindig foglalkozik velünk.

Csak hálás lehetek, hogy ilyen lelkiismeretes, ennyire rendes!

Az eset után felhívtam Drágámat és együtt vigyorogtunk a helyzeten.

Még erre is jó volt...

...

No, ezt a bejegyzést 3, azaz 3 részletben tudtam megírni, mert mindig közbejött valami.

Nem baj, a lényeg, hogy megvolt.

Holnap ügyeket intézek, úgyhogy most odébb állok, hogy minél előbb lefeküdhessünk.