Néha ilyen is kell

Ügyeket intéztünk, adtunk a kreativitásnak egy pofont, nagyszülőket látogattunk, Zádi magára vállalta a nagyszülők kényeztetését.

Vásároltunk, hazajöttünk, hintagyakorlatoztunk, Zádi alvást imitált egy órán keresztül (ez úgy zajlik, hogy 8-15 percenként kiles a szempillái alatt, hogy mellette vagyok-e, őrzöm-e az álmát.

Ha igen, mosolyog. Ha nem, maga mellé rendel igencsak nyomatékos módszerrel.

Nehéz éjszaka után (óránként felkelt, szopizásnál szétcibált) esős, szürke novemberszerű nappal...

Panaszkodnék, hogy mér' nem tudok már egy jót aludni.

Panaszkodnék, hogy utálom az esőt.

Panaszkodnék, hogy a babahordó szutyok kényelmetlen.

Panaszkodnék, de nem lenne igazam, mert még így is, hogy vonszolom magam, elég egy mosoly a célszemélytől és azonnal elolvadok.

Szopi közben morcos tudok lenni, ha a szomszéd szobáig szándékozza nyújtani a tápcsatorna hozzám rögzült részét, de amikor (teli szájjal) felsandít rám, vagy tisztán és egyszerűen csak engem figyel én ösztönösen mosolygok és biztosítom véget nem érő szeretetemről. Ekkor Ő körbevigyorogja a fejét, esetleg elejt egy "eö"-t és máris én vagyok a világ legboldogabb embere.

Most megyek, kihasználom az időt, hogy éppen szundít.

hogy miről írjak ma.

Arról, hogy itthon voltunk, nagyon rossz az idő, tartalmasan voltunk együtt, mosolyogtunk, "beszélgettünk", játszottunk Zádival, VAGY...

...vagy a boldogságról.

Ez utóbbi mellett döntöttem.

A boldogságnak ezer és még ezer arca van. - Az ember élete során (ha szerencsés) sok félével találkozik ezek közül.

Őszinte romlatlan gyermekként egy mosolynak örülve mosollyal válaszol.

Nagyobbacska akarnokként egy elért célt, tárgyat, édeset jutalmaz boldogságérzet.

Serdülőként esetenként változó - második dackorszak erősségi foka szerint eltérő vágy elérése okozza.

Felnőttként a hevesség alábbhagy, de mélyebben átélhető.

Ezek persze csak felvillanások voltak. Szinte naponta, hangulatonként, szituációnként, megoszthatóságtól, előélettől, reményektől függően más és más.

Vannak, akik átengedik magukat ennek az érzésnek és vannak, akik (talán ösztönösen) elzárkóznak előle.

A boldogság... az fura dolog.

Van, hogy mindenkivel megosztanánk, van, hogy egy ideig megtartjuk magunknak, vagy egy belső körnek és ebben is megvan a romantika.

Voltam boldog.

Hála Istennek sokszor.

Fel sem tudnám sorolni, minek is örültem már életemben.

Embernek, barátnak, tekintetnek, simításnak, dicséretnek, egy ötösnek, egy vizsgának, kavicsnak, virágnak, két csíknak, felsírásnak...

Aztán valami megváltozott és átértékelődött minden.

Attól kezdve már nem azoktól a dolgoktól voltam boldog, mint azelőtt.

Azután egy ideig nem tudtam örülni...

Egyszerre reményünk akadt egy újrakezdésre, vagy folytatásra, vagy fogalmazhatom ezerféleképpen, és újra tanultam boldognak lenni.

Már nem úgy, mint azelőtt.

Ebben a boldogságban mindig hiányérzet van.

Mert nem élheti át velünk.

Mert... nem magyarázom.

Boldogság az Apróságért.

Öröm, amely félelemmel teli.

Aggodalommal, hogy minden máshogyan, jól, egészségesen legyen.

A múlandóság tudatával körbevett boldogság.

A tanult öröm.

A tudatosított pillanatok, megjegyzett mosolyok, elraktározott képek és illatok sora.

Már tudok boldog lenni. De máshogyan.

Ez nem kevesebb, csak minőségében különböző.

De hogy ezt miért meséltem el ma???

Mert MÉGIS tudok félelem nélkül örülni.

Mert csütörtökön olyan boldog lettem egy "Kistesó" beköltözésétől, hogy napok óta ezen, pontosabban Őrajta jár az eszem.

ÉS (éssel nem kezdünk mondatot) és nem félek.

Tündi ma megmutatta azt az utat, amelyen végigjárva Kistesó beköltözött a pocakjába.

Boldog vagyok.

Nagyon kellett ez már.

Rolcsi és Gabó pedig egyengetik az útját, amíg ideér...

Mindenki keresi a maga igazát... ;)

Ipi-apacs Zádi, csak nem látszik

Együtt

Életfa

Reggel az esőcseppek tulajdonképpen nem is a háztetőre estek, hanem valahova mélyre, legbelülre.

Felkeltünk és levetettem magamról az éjjelt, az álmokat, az emlékeket.

Zádit ünnepelni készülünk.

Reméltem, hogy eláll az eső és el tudunk menni.

Imáim meghallgatásra találtak.

Abban az egy órában nem esett.

Előtte és közvetlenül utána viszont igen.

Sokan voltak már a helyszínen, mire odaértünk. Sok-sok szülő és a babák.

Picik és aprók.

Zádi már egész nagynak tűnt némelyik kisember mellett.

Apukám és Anyósom képviselték a nagyszülőket mellettünk, mert ők tudtak ellógni a munkából velünk.

Ugyanoda állunk, mint anno...

Egy ismerősünk üdvözölt minket és újságolta, hogy már meg is találta Zádi nevét a fán. Odavezetett és megmutatta. Jó volt a tudat, hogy ott van.

Az ÉLETFÁN!!!

Szép kis ünnepség volt.

Zádi nevével akadt gondja az illetőnek, aki felolvasta őket, de nem baj, lassan megszokjuk...

Megkaptuk az emléklapot is.

A polgármester honlapjának munkatársai egyszerre mellettünk teremtek és máris mikrofont dugtak az orrom alá.

A párom sikeresen kihátrált az ügyből, nekem már nem sok választásom volt.

Húú én nagyon nem szeretek nyilatkozni. Még azt sem, ha fotóznak.

Most mindkettőből kijutott hirtelen.

Szerencsémre jóóól megvágták a beszélgetést, így nem lett hosszú a riport.

Megmutatom Nektek, mert Zádi viszont kétszer is látszik Anyósom karjában. Büszke vagyok rájuk nagyon!

http://www.szitakaroly.hu/index.php/videok/video/158.html

Drágám készített képeket, de Murphy megint csak tette a dolgát, így a képen, amikor az emléklapot átvesszük Zádi arcát kitakarja a mellénye.

Nem baj, a lényeg a lényeg.

Zádi neve is felkerült a szoborra.

Letöltöttem a netről egy olyan képet is az Élet fájáról, ami nem ma készült, hogy a szobor is látható legyen.