Ügyeket intéztünk, adtunk a kreativitásnak egy pofont, nagyszülőket látogattunk, Zádi magára vállalta a nagyszülők kényeztetését.

Vásároltunk, hazajöttünk, hintagyakorlatoztunk, Zádi alvást imitált egy órán keresztül (ez úgy zajlik, hogy 8-15 percenként kiles a szempillái alatt, hogy mellette vagyok-e, őrzöm-e az álmát.

Ha igen, mosolyog. Ha nem, maga mellé rendel igencsak nyomatékos módszerrel.

Nehéz éjszaka után (óránként felkelt, szopizásnál szétcibált) esős, szürke novemberszerű nappal...

Panaszkodnék, hogy mér' nem tudok már egy jót aludni.

Panaszkodnék, hogy utálom az esőt.

Panaszkodnék, hogy a babahordó szutyok kényelmetlen.

Panaszkodnék, de nem lenne igazam, mert még így is, hogy vonszolom magam, elég egy mosoly a célszemélytől és azonnal elolvadok.

Szopi közben morcos tudok lenni, ha a szomszéd szobáig szándékozza nyújtani a tápcsatorna hozzám rögzült részét, de amikor (teli szájjal) felsandít rám, vagy tisztán és egyszerűen csak engem figyel én ösztönösen mosolygok és biztosítom véget nem érő szeretetemről. Ekkor Ő körbevigyorogja a fejét, esetleg elejt egy "eö"-t és máris én vagyok a világ legboldogabb embere.

Most megyek, kihasználom az időt, hogy éppen szundít.