Reggel az esőcseppek tulajdonképpen nem is a háztetőre estek, hanem valahova mélyre, legbelülre.

Felkeltünk és levetettem magamról az éjjelt, az álmokat, az emlékeket.

Zádit ünnepelni készülünk.

Reméltem, hogy eláll az eső és el tudunk menni.

Imáim meghallgatásra találtak.

Abban az egy órában nem esett.

Előtte és közvetlenül utána viszont igen.

Sokan voltak már a helyszínen, mire odaértünk. Sok-sok szülő és a babák.

Picik és aprók.

Zádi már egész nagynak tűnt némelyik kisember mellett.

Apukám és Anyósom képviselték a nagyszülőket mellettünk, mert ők tudtak ellógni a munkából velünk.

Ugyanoda állunk, mint anno...

Egy ismerősünk üdvözölt minket és újságolta, hogy már meg is találta Zádi nevét a fán. Odavezetett és megmutatta. Jó volt a tudat, hogy ott van.

Az ÉLETFÁN!!!

Szép kis ünnepség volt.

Zádi nevével akadt gondja az illetőnek, aki felolvasta őket, de nem baj, lassan megszokjuk...

Megkaptuk az emléklapot is.

A polgármester honlapjának munkatársai egyszerre mellettünk teremtek és máris mikrofont dugtak az orrom alá.

A párom sikeresen kihátrált az ügyből, nekem már nem sok választásom volt.

Húú én nagyon nem szeretek nyilatkozni. Még azt sem, ha fotóznak.

Most mindkettőből kijutott hirtelen.

Szerencsémre jóóól megvágták a beszélgetést, így nem lett hosszú a riport.

Megmutatom Nektek, mert Zádi viszont kétszer is látszik Anyósom karjában. Büszke vagyok rájuk nagyon!

http://www.szitakaroly.hu/index.php/videok/video/158.html

Drágám készített képeket, de Murphy megint csak tette a dolgát, így a képen, amikor az emléklapot átvesszük Zádi arcát kitakarja a mellénye.

Nem baj, a lényeg a lényeg.

Zádi neve is felkerült a szoborra.

Letöltöttem a netről egy olyan képet is az Élet fájáról, ami nem ma készült, hogy a szobor is látható legyen.