Gondos tervezgetésekkel jutok napról napra előre.

Zádival jókat játszunk, mászkálunk, csak ha percekre egyedül maradok (mosdó, stb.) akkor elkezdek gondolkozni, emlékezni. Ez most nem olyan jó.

Csak elmúlik ez a november!!!

Ha valaki kérdezi, minden rendben, tényleg nem történt semmi mostanában.

A dolgok mennek a maguk útján.

De belül... valahol a szívem környékén nyomás van. Sírásszerűséget kényszerget, de nem adom meg magam.

De vannak kifejezetten jó pillanatok is.

Zádi kapott a szüleimtől egy csudiszép vidám harisnyanadrágot, Noémivel is összefutottam és jó kis csomaggal tértünk haza.

Zümikém tavaszra fel lett puttonyozva - édes pólókkal, nadrágokkal lepett meg minket Émikénk.

Kicsi fia ruhácskái nálunk landoltak, előre várom hogy fog állni Zádinak egyik-másik. Lánykája pedig ,aga keresett valamit, amit picikénknek küldhet. Nagyon megható volt.

Aztán itthon várt minket egy csomagocska, apró cetlivel. Gabónak érkezett egy pillangó. DT újra belénk látott.

Furcsa ez a kettősség.

A kinti világ, amely szeretettel vesz körül minket és a belső kör a veszteségek tudatával.

Tulajdonképpen butaság rágódni, hiszen a kinti világban élünk és a belsőnkben lüktető hiányérzet is szeretet okán sajog. Ha innen közelítek, nagyon szerencsés vagyok.

Nem cserélném el az elveszített szereteteket. Eszembe sem jut, hogy ha nem lettek volna, akkor az elveszítésük sem fájna.

Kellettek az életembe/életünkbe ők, akik már máshol vannak...

A szeretetünk élővé teszi őket.