Hú, nem depresszív kirohanás következik, hanem kicsi pironkodás, hogy megint ilyen későn ülök a gép előtt. Teljesen ki vagyok purcanva, ez az óraátállítósdi nekem mindig teljes biológiai összerogyás.

Meg mondjuk időben le kellene feküdnöm aludni ugyebár...

Különben rendben vagyunk, Zádi ma házi készítésű répa-krumpli-fokhagyma pépet kapott és megette nagy lelkesedéssel, így egyre több reményem van, hogy csak leállhatunk a bébiételekkel. Szeretném, ha csak utazáskor, vagy ha nem vagyunk itthon, akkor enne bébiételt.

Szép sorban, lépésenként haladunk.

Már elkezdtük szervezni hetekkel ezelőtt a Csillagtestvérek éjszakáját, ez most kicsit segít a novemberkedés ellen.

Kicsit abszurdnak tűnik, hogy pont egy megemlékezés szervezése segít az elmúlással teli novemberen, mégis így van, hiszen tehetek valamit Gabóért és a csillagtestvéreiért...

A támaszról szerettem volna írni tegnap, de nem ment. Ha idegileg kimerülök, fizikailag is fáradtá válok.

Az idegi kimerülés nem egy pszichiátriai összeomlásként kell értelmezni esetemben, hanem a lelkileg megterhelő események utáni leengedésként.

Nekem kimerítő egy vizsga a főiskolán és az egyetemen (hiába volt belőlük már több, mint száz), naponta egyet tudok teljes koncentrációval végigcsinálni, utána elalszom... Ezt viszont szó szerint kell érteni. Egyszer moziba mentem vizsga után jutalomból... A film címén és az első öt percén kívül semmit nem tudok róla. Pleasantville volt a címe...

A tegnapi leeresztésemnek is megvolt az oka.

De nem a kifulladásról, hanem a támaszról szeretnék írni.

Támasz...

Van, amikor arra kell, hogy egyáltalán életben maradjon az ember. Nem lehet bárki, akárki. Amikor megengedjük valakinek, hogy a támaszunk legyen, beengedjük egy olyan világba, ahol a lelkünk teljesen pucér, ahol sebezhetőek vagyunk és még az is előfordulhat, hogy azért az állapotért még szégyellni fogjuk magunkat.

Csak olyan valakit engedünk közel olyankor, akiben maradéktalanul megbízunk.

Nekem a férjem volt a támaszom a legbelső, a legszörnyűbb, legzártabb pillanataimban. Szerencsés vagyok, hogy ilyen, hogy mellettem áll, hogy van nekem.

A családunk támogatott minket. Lábujjhegyen közlekedtek körülöttünk, erősek voltak, tartották magukat, erős vár voltak nekünk.

Aztán ott voltak a barátok.

Zádi keresztszülei. Az életünk poklának kellős közepén.

Mindig tudták mikor mit kell mondaniuk, tenniük a túlélésünkért. Mindhárman egyenként és együtt is. Nekünk, velünk, értünk.

Míg élünk, hálásak leszünk nekik.

Amikor így körbenézek hihetetlenül szerencsésnek érzem magam.

Noémi a saját életének buktatói és hegyvölgyei között is mint egy köldökzsinóron hozzánk kapcsolódott.

Ivett a személyes élete mögött, előtt, helyett, mellett is folyamatosan velünk volt.

És Viki.

Utoljára említem, ne nem a besorolása miatt.

Azt hiszem sosem találnék még egy embert, aki a teljes agybaj közepén nem hülyének néz, amikor szülinapi tortát ások el a temetőben, hanem homokozó lapátot hoz...

Aki a csillagtestvérek rendezvényének állandó stabil segítője a férjével együtt - fogalmam sincs, hogy a gyermekeiket ilyenkor kire bízzák (na jó, tippem azért van...).

Amikor ezt végiggondolom, rájövök, hogy amíg élek, próbálhatok én hasonlóan stabil támaszuk lenni, de a nyomukba sem érhetek...

Az embernek szüksége van támaszokra.

A hite segít, de az emberi kéz, az érintés, az ölelés, az értő hallgatás egyszerűen pótolhatatlan. (Hát még a homokozó lapát...)

„Erős vagy, mint az angyalok
Azt akarod, amit én akarok
Emelj engem egyre feljebb
Feljebb és feljebb és feljebb és feljebb

Érints meg, és én elhiszem
Hogy nem csak egyedül létezem
Hogy más is itt van még velem
Testét-lelkét megérinthetem”

(Bonanza Banzai : Érints meg részlet)