Talán buta dolog, de világ életemben ragaszkodtam a tárgyakhoz.

Emlékek...

Életem első megélt vesztesége a kedvenc tanárnőm halála volt.

Hirtelen, előzmények nélkül, Taszáron, a balesetben...

Megkaptam az egyik vázáját. A nagymamája küldte el nekem.

Mamikám testvérétől hímzőfonalak kerültek hozzám. Az örökségem nagyon boldoggá tett, mert csomóztam akkoriban, azután hímezni is elkezdtem. Úgy éreztem, boldoggá tehetem Balogh keresztet azzal, ha én is hímezek, ahogy ő mindig. Ráadásul felhasználom azokat a fonalakat, amiket ő már nem tudott.

Kornél, a fiatal srác a betegsége idején eljött hozzám. Kopaszon, a kórtól gyötörten. Nem volt hajlandó bejönni a suliba, nem akarta, hogy úgy lássák. Egy kávézóban találkoztunk. Ott kaptam tőle egy cserép szobrot. A szobor is kopasz, kendő van a fején... Majdnem hangosan feljajdultam, amikor nekem adta. De nem tettem. Nem akartam bánatot okozni neki.

A szobor azóta is a kincses polcomat díszíti. Akárhányszor ránézek, a kezembe veszem, mindig ő jut az eszembe. Szeretetet küldök felé. Talán érzi valahol...

A nagyapám a gyümölcsös kertjében élt... Kora reggeltől sötétedésig tett-vett a kertben. Szalmakalap volt rajta mindig. Ugyanaz a szalmakalap... ami már az enyém. Elek medve fején trónol. A nagyapám kalapja.

Tárgyak.

Nem régi családi ékszerek, nem drága dolgok, hanem kincset érő örökségek. Olyan tárgyak, amikben az előző tulajdonosuk személyisége benne van.

Keresztanyámat megkértem ma reggel, hogy keressünk nekem tárgyat. Egy semmiséget, ami nekem VALAMIvé válik.

Kaptam egy díszt, amit még keresztapám készíttetett a saját apukájának (szintén kedves medve volt) és a távozása után megtartott.

Ebben a díszben benne van keresztapám akarata, ragaszkodása...

A gyermekei nekem adták. Örömmel viszem haza.

Búcsúztatás után sajnos vár a családra más feladat is. A távozó ruháit, személyes dolgait kell átnézni.

Mivel nem tudunk hetente idejönni, mi ezt ma tettük meg.

A férjem is medve, ha nem is akkora, mint keresztapám, de mégis jó lett rá egy-két inge. Megsimítottam. Utoljára még rajta volt. Így kaphatott még egy ölelést.

Rajtam pedig egy horgolt nyakkendő van.

A másik tárgy.

Nem volt még soha nyakkendőm, pedig már sokszor gondoltam rá. De valahogy mindig elmaradt.

A horgolt, kötött, hímezett, kézzel készített tárgyaknak pedig mindig is volt valami varázsa a számomra.

Ez a nyakkendő keresztapám szekrényéből került elő és nekem adták.

Az én nyakkendőm.

Amikor hordom, velem lesz ő is.

Bár hiszem, hogy azok, akik elköszöntek már, akik fizikailag nem érinthetőek már a világunkban, mégis velünk vannak.

Bennünk tovább élnek.

A fülünkben csengenek a szavaik. A mi szokásainkban, reakcióinkban visszaköszönnek szeretteink.

"Jó, rendben!"