De írhattam volna azt is, hogy vigyázat november veszély...
Hú napok óta érzem, hogy baj lesz.
Mármint a hangulatommal.
Régen szerettem a novembert. Még a halottak napja is csak egy belépő volt a hónapban. Még jól is esett a temetői séta és az emlékezés.
Még 2005-ben is szerettem. Akkor volt az (első, a polgári) esküvőnk. 19-én.
2006-ban született Gabó. November 14-én. Boldogok voltunk. Vártuk, szerettük. Kiteljesedtünk. (Aggódni kezdtünk...)
2007-ben már jócskán voltak gondjaink, de akkor találtunk Gabónak új orvost. Reménykedtünk, bíztunk.
2008. novemberében teljesen elment az eszem. Csak a múltban éltem, hiszen úgy tudtam, családként nincs esélyünk. Nem lehet újra babánk. Vikivel elástunk Gabónak egy tortát, amit róka barátja kiásott és megevett. Gabóca megkínálta, buliztak...
2009. novemberében Zádi már a pocakomban lapult. Éreztük, hogy folytatni kell, menni tovább. Érte megéri. Aggódtunk, féltettük, de bíztunk, reméltünk.
Idén már előre féltem. Valahogy szorított a torkom, ha a novemberre gondoltam. Csak az vígasztalt, hogy Noémi végre hazajön majd.
Itt vagyok november 1. előestéjén és most nem félek, hanem a sírás fojtogat.
Egy hete Gabóhoz költözött a keresztapám. Fiatalon, életerősen, tervekkel teli.
Holnap este (inkább kedd hajnalban 2-3 körül) indulunk át az országon HAZA, hogy végső búcsút vegyünk tőle.
Ma este írt a barátnőm, hogy az édesapja 20h-kor feladta a küzdelmet hirtelen jött betegségével szemben.
Nagyon, nagyon sajnálom. Legszívesebben odarohantam volna hozzá és átöleltem volna, hogy sírjon, sírjon nyugodtan. Szeretnék segíteni neki.
A munkahelyemen volt egy fiú. Fiatal, 19 éves srác. Nagyon szerettem. Tisztelettudó, szerény, szorgalmas, kedves ember. Igen, ilyen volt.
Amikor megtudta, hogy beteg, engem hívott fel. Igyekeztem segíteni neki, hogy boldoguljon. Bár többet tehettem volna! Egy kis időre úgy tűnt, legyőzi a ragaszkodó alattomos kórt. Aznap, amikor megtudta az áttéteket... aznap is találkoztunk. Úton volt haza...
Többé nem láttam. Beszéltünk még telefonon, írtam levelet, aztán egyszerre már nem válaszolt többé. Nem tudtam elmenni a temetésére. Gabó akkor már nagyon beteg volt.
Ma lett volna 26 éves.
Most, november 6-án Vidi barátunk születésnapja közeleg. Ő 32-ig számolta az éveit. Sokat, nagyon sokat emlegetjük. Csodálatos ember volt.
Gyűlnek az árnyak, szeretett emberek körvonalai és most valahogy nem...
Nem könnyű...
Napközben nem sírhatok, mert Zádi megijed.
A család már alszik, ilyenkor lehet, de csak csendben. A visszafojtott könnyek pedig gombóckodnak a torkomban.
A jó dolgok felé kell fordulni. Erőszakkal emlékeztetnem kell magam.
3-án Noémi hazajön. Még nem leszünk itthon, de egy pár nap úgyis kell neki a családjával, mielőtt "rátörünk". De legalább telefonon tudunk végre beszélni.
7-én apósom szülinapja közeleg, 14-én 4-es gyertyát kap Gabó, 19-én az 5. házassági évfordulónk, 20-án anyósom szülinapja, azután Nyúlék házassági évfordulója, adventi koszorú készítés, talán leesik az első hó is és Zádi rácsodálkozhat.
Látnom kell az élet másik oldalát is.
Ma volt először, hogy a fiam kimutatta, mennyire örül nekem. Nem a cicinek, nem egy játéknak, hanem nekem.
Eddig jószerivel állandóan együtt voltunk, ha nem, akkor aludt.
Ma nem vittük magunkkal istentiszteletre, mert a rádió közvetítette és nem akartuk, hogy hangoskodjon véletlenül, vagy ki kelljen vele jönni.
Anyósom és apósom bevállalta. Megszoptattam, mielőtt elindultunk, kikészítettem az ebédjét és elmentünk.
3 óra múlva értünk haza, mert az istentisztelet hosszúra nyúlt, még boltba és Gabóhoz is beugrottunk.
Zádi ébren várt, aludt, evett, játszott. Amikor meglátott, kacagott, hozzám bújt, beszélt nekem, belém fúrta magát és nyilván szopira is kéretőzött. Egyszerűen csoda volt látni az arcán a boldogságot.
Akkor, azokban a pillanatokban még azt is elfelejtettem, hogy holnap november...
