úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger...

Bocsánat, ma nem vagyok megfelelő társaság.

Tulajdonképpen megint rosszul alszik Zádi, tegnap éjjel kettőnk között aludt, lényegesen jobb így, mert érzi a jelenlétünket.

TUDOM, hogy nem jó odaszoktatni, de egyszerűen ösztönösen érzem, hogy meg kell védenem, hogy segítenem kell, hogy jobban érezze magát, hogy át kell ölelnem, simogatnom, szeretgetnem, hogy tudja, számíthat ránk.

Passz.

Most nem is tudok belegondolni abba, hogy lesz, amikor átalhatok egy éjszakát, amikor újra vágyom rá, hogy ne aludjak a tesó miatt és amikor majd nosztalgiázom a gyermekeim esküvőjén, hogy milyen jó is volt, hogy éjjel nem aludt...

Ma brokkolit evett (én nem bírom a szagát sem...).

Igyekeztem nem mutatni neki a viszonyomat a zöld izével, ő pedig lelkesen betermelte a számára kikészített adagot.

Hú mára ennyi, megyek lezuhanyozom és igyekszem alvásperceket lopni... Bocsi...