Fél 6-kor keltünk, hogy Életem Párja eldönthesse elindulunk-e egyáltalán.

Legmélyebb meggyőződése ellenére azt mondta, vágjunk bele....

Tudta, hogy milyen fontos ez nekem.

Nem is mertem beleszólni.

Nem akartam befolyásolni, de tény, hogy ott szerettem volna lenni.

Sietős öltözködés, gyors fordászkodás Anyuéknál, majd elindultunk a 70 km-t maximum 2 óra alatt megtenni. Az út elég havas volt. Úgy egyeztünk, ha durvul a dolog, visszafordulunk.

A család persze aggódott - őszintén fordított esetben én is tiszta frász lettem volna a többiekért, dehát ugyebár én ott voltam a kocsiban és tudtam, hogy rendben vagyunk. Ráadásul hihetetlenül bízom a Férjemben. Ha valaki, Ő tudja mit csinál - bár, elég, ha a másik kocsiban ülő sofőr nem figyel...

Nos, az út a falunkban jeges-havas volt. Elhagyva a falut, még mindig nem egy életbiztosítás...

A városban inkább csak havas, de az rendesen.

Mentünk tovább. A Zselicben autókázva volt egy emelkedő, amin nem tudtam, hogy fogunk feljutni, de megoldottuk.

A Zselicet elhagyva viszont, szinte egy csapásra csupán nedvessé vált az úttest.

Jó időben Pécsre értünk, így értesíthettem a családot, hogy megvagyunk.

Odaérve kérdezgettük a portást, az ott dolgozókat, hogy hova menjünk, mit is kell tennünk, mert leírást erről nem kaptunk.

Útba igazítottak minket így bementünk egy elkülönített helyre a talárt - sapkát és kesztyűt átvenni.

Drágámat alig akarták beengedni, de a pocakomra való tekintettel mégis bejöhetett velem a "kizárólag hallgatóknak - vendégeknek nem" fenntartott területre.

Kaptam egy talárt, ami éppen átért.

A kesztyűm nagy lett és éppen a "legmegfelelőbb ujjának" hegyén lyukas... Végül lecserélték egy másikra.

A fejfedővel akadt gondom, mert nem igazán akart a helyén maradni.

WildShyccu! Ha Nálatok is lesz talár és ilyen sapka, vigyél magaddal FEKETE hullámcsatot, amivel "felszögelheted" a fejedre! Azért feketét, mert az ezüst színű nagyon látszik.

Szerencsére a kontyom megfogta végül az önjáró sityakot - még jobban jártam a többi lánynál.

Szóval akkor elkezdtünk VÁRNI.

Mivel legkésőbb 9:30-ra ott kellett lennünk az "egyenruha" miatt, ráadásul mi még meg is előztük a kötelezően kiírt időpontot, még hosszabb lett a várakozási idő 11-ig.

Rájöttem, hogy ugyan csoki munícióm van, innivalót bizony nem vittem magammal, így át akartam csattogni a suli olyan pontjára, ahol egy automatát találok.

Páromat nem küldhettem, mert ugyebár nem hallgató és nem engedik vissza, így én indultam folyadék utánpótlásért.

Az ám, de az "úton állók" nem engedtek ki.

Miért is???

Mert talárban nem lehet elhagyni az épületet. (Gondolom feltételezték, hogy elcserélem a diplomámat egy talárért és nem megyek vissza.)

Szóval hátra arc és talár levétel következett.

Ezután már gond nélkül szerezhettem innivalót.

Valahogy eljött a 10:30, amikor is elfoglalhattuk a helyünket.

Megkaptuk a kiképzést, kinek mikor hova kell mennie, állnia, ülnie.

Később megjöttek a hozzáNKtartozók is.

Jó hosszú beszédeket követően elkezdődött az átadási ceremónia.

Volt egy kis - NAGY keveredés, privátban szívesen elmesélem, de nem akarok bajba sodorni senkit, így itt nem részletezem.

Mindenesetre nyilvánosan és egyértelműen ciki volt, de mi jót derültünk az ügyön.

Mindeközben a kedvenc Tanerőm, aki egy számomra igen kedves rokonomra hasonlít az elnökségben foglalt helyet.

Régen tanított már. Jogot tanultam tőle.

Nagyon hasonlít Apukám Unokatesójára. De tényleg!

Így, amikor először megláttam, csak mosolyogni tudtam rá.

Persze tanultam mint a güzü, nehogy leégessem magam előtte.

Több félévben is tanított, ennek nagyon örültem. Azután, mikor már nem volt nála kurzusom, megtudta Gabó állapotát. Félrehívott a folyosón és felajánlotta a segítségét.

Levelezős hallgatóként már az is csoda volt, hogy egyáltalán az arcomra emlékezett, de ő még a bajunkra is figyelt.

(Azóta megtudtam, hogy 4 gyermeke van. Talán nem véletlen...)

Szóval ott ült az elnökségben.

Már vagy 2 éve nem találkoztunk, mivel igencsak elfordultam az egyetemtől.

Kibökött a tömegben és nagyot mosolygott rám. Ez volt az egyik legjobb dolog az átadó ünnepségen!

Felnéztem a galériára a Páromhoz, hogy Ő is megismerte-e, erre a Tanár úr követte a tekintetem és biccentéssel köszönt a Férjemnek is!!!

Nagyon jól esett.

Átvettük a papírokat. Drágám intett, hogy ne rohanjak az átvételkor, hogy tudjon fotózni... Nos, visszaintettem, hogy a kismama nem gyorsvonat - úgysem rohannék.

Nos, a dékán igencsak meglepetten nézett rám/RÁNK. Azt hiszem nem túl szokványos dolog "röplabdával a talár alatt" betotyogni a diplomáért.

Kaptam nagy vigyort és mellékesen a papíromat.

Szóval vidáman telt a nap.

Drágám azt mondta, nem bánja, hogy végül elindultunk, mert látta, milyen boldoggá tett ez az egész.

Köszönöm, köszönöm!

Kegyes volt hozzánk nagyon a Döntéshozó, hogy kibírta a reggel - délelőtt - délután havazás nélkül és csak este kezdett el megint zuhogni a hó.

Nagyon nagy dolog, hogy mégis eljutottunk. Apró is megvárta ezt az eseményt még pocakban.

Drága Nagymamámnak kellett volna még valahogy odateleportálnia magát - persze ép ésszel ezt senki nem kívánná, ilyen időben 400 km-t. ÁÁÁÁ!

Csak Édesem igazán kiérdemelte volna, hogy a rengeteg támogatásának eredményét személyesen lássa.

De nem baj, majd a fényképek mesélnek Neki...