megyek vissza tanulni azonnal.

De a reggelről még írni szeretnék.

Kezdem azzal, hogy a pár nappal ezelőtti rosszkedvem legközepén rájöttem, hogy most két hétig nem voltunk Istentiszteleten.

Első héten a Párom hajnal helyett vasárnap délelőtt jött haza egy feladat teljesítéséről, a múlt héten pedig disznót vágtak, és pedig "tanultam". (Tanulhattam volna többet is, akkor most nem lennék ilyen szinten ideges... Hiába, mindent az utolsó pillanatban, pedig már hányszor megígértem magamnak, hogy többé ilyet nem csinálok...  Erről ennyit.)

Szóval a megállapítást vegyes érzelmek követték. Lehet, hogy részben ezért érzem magam rosszul a bőrömben - igen, lelki feltöltődést jelentenek ezek az alkalmak - másrészt pedig lelkiismeret furdalás gyötört, hogy mégiscsak el kellett volna mennem. (Igaz, az első alkalommal olyan szinten voltam már ideges a Párom miatt, hogy egyben hazaérjen, hogy nem is aludtam azon az éjszakán, de a disznóvágás vasárnapján mégiscsak... Azzal vigasztaltam magam, hogy Kedvesem jobban szereti, ha együtt megyünk és részben ezért sem menetem egyedül. Ha akarom hiszem, ha nem akarom nem. Jaj ez egyre rosszabbnak tűnik...)

Na mindegy. Férjecskémmel jól megbeszéltük, hogy ezen a vasárnapon mindenképpen elmegyünk Istentiszteletre.

Ilyen formán ma reggel időben felkerekedtünk. Szombat esténként ugyebár nálunk alszanak a Kisnyulak, így reggel találkoztunk is velük.

Szivárványgyermek ránk nézett és megkérdezte: "Istentiszteletre mentek?"

Mondtuk, hogy igen.

Erre Ő: "A jövő héten én is szeretnék menni."

Természetesen megnyugtattuk, hogy velünk jöhet jövő héten, sőt biztosítottam róla, hogy szólok Zoli bácsinak is, hogy jönne.

(Magyarázat: Zoli tud az állapotáról, de azért jobb előre szólni. Kisgyermekes Istentiszteletre pedig nem akarjuk vinni, mert ott a kicsik esetleg sikongatnak, zajonganak, amitől Ő idegessé válhat. Jobb a normál csoportos megoldás, mert az Imaházban amúgy is kevesen vagyunk, inkább idősek jönnek.)

Persze a Kismukinak elmagyaráztuk, hogy ott majd csendben kell maradnia.

A következő feladat az lesz, hogy mit meséljünk el neki a hitről, a vallásról, hogy mikor és milyen formában.

Hogy is lehet egy autistának (asperger szindrómásnak) erről beszélni?

Na mindegy, majd kialakul. Most annak is örültem, hogy kifejezésre juttatta, hogy jönne.

Amúgy Istentiszteleten volt már, amikor az esküvőnk volt tavaly nyáron. Akkor szépen csendben (sőt, kijelenthetem, hogy áhítattal) nézelődött és hallgatott.

A másik jó dolog az volt, hogy az Istentisztelet végén következő közös imádságba Zoli ( a lelkészünk) belevette Aprót is.

Nem konkretizált a többieknek, de úgy meghatározta, hogy tudtuk, hogy rólunk volt szó.

Egy család, aki sok fájdalom után reményként gyermeket kapott...

Imádkozott azért, hogy Apró egészségesen érkezhessen meg közénk...

Köszönöm! Köszönöm!

Nagyon sokat jelentett.

A mai prédikáción felolvasott Bibliai részlet:

"Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, a kik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad."

(Mt. 23:37)

Mert nincsenek véletlenek.

Mert valóban "ellenálltunk" kicsit az elmúlt két hétben...

De tényleg rosszul éreztük magunkat emiatt.

És most pont erről prédikált???

"Nnnnnamindeggggggy." - Hogy egy számomra kedves embert idézzek.