Hazaérkeztünk.

Ez a legfontosabb hír most.

Délelőtt 09:15-kor indultunk neki a 360 km-nek és sok körülmény miatt végül este 19-kor érkeztünk meg. Kivagyok...

Csapongok. Láttuk Nyuszilánykát. Egyszerűen gyönyörű.

Holnap orvos, vérvétel (ha minden jól megy).

Mindjárt elalszom.

De akkor most megpróbálom összeszedni magam.

Szóval - ami kimaradt az eddigiekből:

Mielőtt elindultunk Mamikámhoz, elvittük az autónkat szerelőhöz. Nagyszervíz, olajcsere, minden finomság. Kiderült, hogy az aksink zárlatos, így azt is ki kellett cserélni.

Megvolt. Drágám megbeszélte a szerelővel, hogy nagyon nézze át a kocsit, mert hosszú útra megyünk. (Nagyon jó szerelőnk van, Párom hozzá jár 10 éve az aktuális autónkkal gyógyultatni mindig.)

Szóval szerelés megvolt, számla kifizetve. Két nap múlva (25-én) indulás.

Hazaértünk Mamikámhoz, beálltunk az udvarába, kocsi leállít, pusziosztás, majd az ötlet, hogy álljunk arrébb, hogy a vendégek és Keresztapámék könnyebben tudjanak mozdulni.

Drágám autóba be, kulcs elfordít ééééééés: semmi.

Újra próbál: SEMMI.

Lemerült az aksi. Az új, két napos akkumulátor.

Kocsi szétszed (aksi kiköltözött töltőre), aggódni kezd, hogy ez most akkor mitől lehet.

Spekuláltunk ezerrel.

Végülis elég sok fogyasztó be lett kapcsolva: fűtés, ablaktörlő (nagyon esett az eső), világítás, zene. Na jó, de ettől még 360 km-en sem illik lemerülni.

Feszültség méreget, így kiderül, van ugyan töltés, de nem elég.

Jó. De mihez kezdjünk Karácsonykor???

Aksi feltölt (két napba telt), Debrecenbe ellátogat autóval, közben reakció figyelget.

Semmi különös.

Közben elmúlt az ünnep, Drágám felhívta a szerelőt, aki megnyugtatta, hogy ezzel a töltéssel még haza kell érnünk (na jó, azért takarékoskodjunk a fogyasztókkal. Mondjuk ne hallgassunk zenét).

Az autót használtuk, kisebb úton semmi baj nem volt vele, de azért Kedvesem újratöltötte indulás előtt mindig.

Tegnap is ez történt.

Ma reggel pedig (szakadó hóesésben, hidegben, jeges úton) elindultunk hazafelé.

Ablaktörléssel spóroltunk, még jó, hogy a porhó nem tapadt úgy az ablakra...

Zenét nem hallgattunk (inkább énekeltünk - ez legalább Aprónak nagyon tetszett).

Itt meg kell jegyeznem, hogy Gabóval amikor fejlesztésekre jártunk, minden gyakorlathoz énekek voltak kapcsolva.

Ezeket énekeltük neki minden nap, amikor a feladatokat otthon gyakoroltuk.

Amikor átköltözött... Na mindegy.

Szóval azóta nem énekeltük el egyiket sem. Apró apadalát is úgy választottuk, hogy egyikre se hasonlítson.

Ma viszont, ott az autóban, szóba kerültek ezek a dalok.

Itt jön az ész, amikor legyőzi a szívet:

végiggondoltuk, hogy ha ezeket a dalocskákat mi száműzzük, akkor azzal Aprónak keserítjük meg az életét.

Nem lehet, hogy ha az óvodában, vagy az iskolában tanulja és otthon elénekli, akkor mi elforduljunk, vagy sírjunk, vagy leblokkoljunk, vagy ilyesmi.

Egyszerűen ezt nem engedhetjük meg magunknak.

Ezek a dalok nem ártottak semmit.

Szép énekek, amiket lehet szeretni. Ez alapján választottuk őket anno...

Szóval a nagy elhatározást tett követte.

Egymást támogatva, előbb halkan, majd Apró táncán felbátorodva, hangosabban elénekeltük őket.

Nagyon furcsa volt. Először gombócos érzés, majd gyomoröklelős, majd könnyezős, végül kicsit felszabadulós.

Na, azért egyelőre nem ezzel fogok kelni és feküdni, de legalább már léptünk egyet.

Butaság?

Lehet. De akkor sem könnyű.

Nem akarunk viszont TABU-kat Apró életébe.

Legalábbis nem úgy, hogy mi alakítottuk így.

Szóval visszatérve az autóra:

Nem használtunk fölösleges fogyasztókat.

Már majdnem Kecskemétre értünk, amikor a benzinmutató és a motorhőfok mérő egyszer csak beadta a kulcsot. Az ablaktörlő sem törölt. Tudtuk, hogy nagy a gáz...

De most, vasárnap délután, január 3-án honnan kerítsünk szerelőt???

Még szerencse, hogy a kecskeméti rokonoknak volt ismerőse, aki oda is jött (merthogy azért hozzájuk még elértünk) és megnézte.

Kiderült, hogy egy, azaz egy kábel meglazult a 4-es út kátyúitól és a generátor nem töltött. Illetve ha volt érintkezés akkor igen, ha nem, akkor nem.

Köszi!!!

De végül megoldódott a probléma, még ebédet is kaptunk, így 3-kor indultunk tovább.

Nem haza jöttünk először, hanem a TESCO-ba (ez most nem a reklám helye tényleg) mert még Maminál vettem 5 pár lányka zoknit és meg akartam köttetni a szokásos frissen szült anyáknak járó (mármint tőlem ez jár) zoknicsokrot.

Ez úgy néz ki, hogy virág helyett, a száránál összekötött zokni van a csokorba téve és olyan zöldek, amik nem hullanak. Semmi pollen, semmi allergizáló, így az újszülött osztályra is beengedik az anyukáknak.

Van aki szétszedi és akkor használni is tudja a zoknikat, van aki elteszi úgy, ahogy kapta...

Na, mindegy. Nyúl sem kapta még meg a csokrát, mivel nem voltunk itthon, de I sem, mert őket még nem is láttam babától külön.

Így a hozott zoknikkal beugrottam a még nyitva lévő virágoshoz, aki először nagyot nézett, majd Nyuszinak lányos (rózsaszínes kerek), míg I-nek fiús (kékes és hosszúkás) csokrot kötött. Annyira megtetszett neki az ötlet, hogy a szomszéd fotóüzletben le is fényképeztette a kész műveket. Hiába, híresek lettünk, na!

Szóval így esett az eset, hogy későn értünk haza, de legalább annyira fáradtan.

Holnap megyek dokihoz beutalókért, majd vérvételre és még I-hez is be akarok ugrani, ha nem zavarom, legalább a csokrot beadni neki.

Azért merem ezt így most leírni, mert Ő most biztosan nem olvas, mivel még a kórházban vannak...

Még este átfutottunk Nyúlékhoz, Ő már megkapta a csokrot, kicsit lenyúúúúúltam a kiscsajt. Olyan jó volt!!!

Picike még. Igen, ma 1 hetes.

Nagyon szép!

Most pedig elteszem magunkat holnapra, mert leragad a szemem.

Jó éjt!!!