A bejegyzés dátuma november 22-e este.

Mert szándékomban állt írni.

Legalább annyit, hogy iszonyúan elhavazódtam a dolgozat miatt.

Végül annyira sikerült megcsúsznom, hogy hajnali 4-ig foglalkoztam a mellékletekkel. (Kéretik nem a szememre hányni! Gyermekem reggeli túrájával a Vukkergetés úgyis megvolt.)

Szegény Drágám hajnalig aggódott, hogy mikor fekszem már, amikor pedig mellé bújtam elképedt az órán...

Ezért van az, hogy csak ma - hétfőn este - írtam meg azt a bejegyzést.

Mert olvasok, írok, szerkesztek, oldaltörök, kiválasztok, beillesztek.

Már nagyon elég...

...de holnapra már csak az utolsó simítások vannak hátra.

Húúú de jó!

Kiérdemlem a házassági évfordulós pizzát! Nyami!

Most pedig, hogy a kitartás meglegyen és a monotonitás ne őrjítsen meg, eszem egy kis... csokit...

Jó éjt!

Vallomással tartozom.

ÉN SZERETEM AZ ANYÓSOM.

14 éve találkoztam vele először és azonnal feltűnt, mennyire jólelkű ember.

Amikor pedig majdnem kilenc éve egy pár lettünk a Férjemmel, olyan örömmel fogadtak (Apósommal együtt), hogy csoda.

Kedves, békés, szeretetre méltó emberek.

Anyósom pedig a legtoleránsabb valaki, akivel valaha találkoztam.

Igazi Ősanya.

A gyerekek a mindene.

Nyilván az unokái is lógnak rajta.

Gabócámmal is nagy egyetértésben voltak mindig.

Ma ünnepeltünk.

Nyúlék is átjöttek.

Anyósom születésnapja volt az alkalom.

Ünnepi vacsora, zseniális torta (mákos, csokis - soksoksok csokoládéval NYAMI).

Kisnyulak is készítettek ajándékot.

Nagy zsibongás volt, Apró és Nyúllakó is ficánkolt rendesen a hangzavarra válaszolva.

Együtt volt a család.

Jó volt.

Amúgy dolgozatozok - már rémesen unom.

Hétfőig még ki kell tartani!!!

Leírom gyorsan, hogy megvolt a cukorterheléses vizsgálatom. Ma háromszor szúrták meg a bal kezem (én kértem így, hogy ha az már úgyis érzékeny az oltás miatt, legalább ne legyen mindkettő tropa).

Az éhgyomri gyorsteszt 4,6-os cukrot mutatott, a többiről még nem tudok semmit. Ha lesz eredmény, majd tudósítok.

Megvolt a teljes vérkép is, a TSH, a toxoplazma, a vizeletvizsgálat...

Ma nagyon produktívak voltuk.

Nem dühöngök, nem mérgelődök, nem minősítek, csak fájok...

Szándékosan nem kevertem az előző témával azt, amit most elmesélek, mert egyszerűen kicsapta a biztosítékot.

Feldolgozhatatlan, megemészthetetlen fájdalommal gondolok rá vissza...

Mikor délben Gabónál voltunk, először nem is tűnt fel semmi különös.

Beszéltünk Hozzá, meggyújtottuk a mécseseket, tettünk-vettünk, rendezkedtünk, imádkoztunk, amikor egyszer csak feltűnt valami...

Egy lábnyom.

A síron.

Aztán még egy... még egy... és még egy...

Legalább 42-es, testes ember lábnyoma, mélyen belenyomódva a földbe.

Megnéztük a "menetirányt".

Valaki azzal szórakozott, hogy átugrotta a fejkövet és két lábra érkezve a sír közepén landolt...

Majd, mint aki jól végezte dolgát végigsétált rajta, átlépett a Gabó mögött lakó bácsi sírjára - ott a betonon látszik a sáros lábnyom.

Szörnyű volt látni.

Tudom. Tudom, hogy nem okozott fájdalmat neki. Nem kell(ene) foglakoznom vele.

De képtelen vagyok megfogalmazni, mit éreztem akkor.

Megsemmisültem.

A Párom dühös lett. Olyan ideges, hogy beleremegett.

Én fájtam. Mindenemmel.

Nem mondtunk olyan dolgot, hogy mit érdemelne az illető, nem szitkozódtunk, nem kívántunk neki rosszat, de FÁJT. És fáj most is...

Az nem is számít már, hogy ráadásul pont ma.

Mert sose!

Ilyet NE!

Drágám úgy fogalmazott, hogy az illetőnek nagyon nem lehet rendben a lelke, ha ilyet tett.

Mindenesetre szóltunk a gondnoknak.

Nem kértük számon, nem gyanúsítgattunk senkit.

Az ott dolgozókról nem feltételezzük, hogy ilyet csinálnának, hiszen olyan odaadással segítettek nekünk végig Gabóval kapcsolatban, azóta is mindig, ha találkozunk előre köszönnek főhajtással kisérve.

Tudom, hogy ők nem tennének ilyet.

A temető nagy, nem lehet őrizni ilyen szinten.

De egyszerűen nem tudok napirendre térni a dolog felett.

Bocsánat, de nem megy.

Ez emészthetetlennek bizonyul.